A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-13 / 2. szám

Gl Х1ХХХХЗЮ6К A párizsi ember jóleső tulajdonsága, hogy megbízik az idegenben, még akkor is, ha azelőtt sohasem látta. Ez a nagy bizalom azonban nem egyszer csaknem azonos a könnyelműséggel. Erre a megállapításra a Louvreban jutottam, ahol érdekes kalandom volt egy Rembrandtfestménnyel. Tudtam, hogy az ún. Nagy Galériából nyílik a terem, melyben a holland mesterek müvei között függ Rembrandt Emmausi képe. Háromszor is körüljártuk az óriási termet, érő festményekkel, hanem aztán vállat vontunk s megkezdtük a mestermüvek szemlélését. És én ott állhattam Rembrandt Krisztus Emmausban c. képe előtt, melynek megpillantására évek óta vágytam. Előttem volt végre az eddig csak könyvekből ismert festmény, amelynek mérete 65X68 cm. Kicsiny a kép, de hogyan van megfestve! Szemtől szembe aranyló köd lebeg a festményen: Rembrandt jól ismert aranyló derűje; alkonyati fény, titokzatos, mely emeli a kép költöiségét. Előttem a szépnek nem mondható nyers arcvonású Krisztus, a poros, mezítlábas férfi szerényen és szegényen a szegények között úgy, ahogy mindig képzeltem. Asztalnál ül és kettétöri a kenyeret... Az emmausi ifjú háttal ül felénk, arcát nem láthatjuk, csak felemelt karjának mozdulatával árulja el a döbbenetet: most ismerte a képek és én. Ekkor kezem a magasba lendült s elkezdtem simogatni a festményt, a csodála-A híres Mona Lisa tosan megfestett képet, mely még magán hordozta Rembrandt Harmensz Van Rijn keze érintését. Simogattam óvatosan, lágyan, úgy mint az anya gyermeke fejecskéjét szokta: szeretettel, sajnálkozva és sok-sok örömmel... Ekkor léptek koppanása ütödött fülemhez — férjem tért vissza a szomszédos termekből, hol Ruysdael Franz Hals képei voltak kiálfttva Van Delf híres Csipkeverő lánya társaságában. Lelkesedve mesélt a látott szépségekről. En hallgattam s mikor az őr felpattantotta gyönyörű rabságunk ajtaját s künn, a Nagy Galériában elhaladtam Mona Lisa titokzatosan mosolygó képe előtt — megértően intettem feléje. Nem volt rejtély többé számomra egykori eltűnése. kialudt körülöttünk a fény s az előttünk álló eddig süket-sötét félkörben ragyogva,v

tündökölve . megjelent a szamothrakei Nike. / Állt? Nem! ... Jobb lábát előrenyújtva röpült felénk két szárnyát kitárva, mint egy óriási gyönyörű szép madár. A repülés gyorsasága mintha testére tapasztotta volna lengő leplét — azt az érzést keltve a szemlélőben, hogy a szobor valóságban repül, száll feléje a magasságból. Már-már feléje nyújtjuk karunkat, mikor kezünk a sötétségbe téved: Nike eltűnik a sötét éjszakába, hogy egy új, . rejtett fény jobbra irányítsa léptünket új termek, új meglepetések felé és pár perc múlva a görög mitológia mesevilágába érjünk. Ismét sötétségben állunk s csak a szarvast vezető Diana karcsú alakját önti el a fény. S most... egyszerre ... megmozdult a holtnak hitt márvány s a vadászok istennője méltóságteljesen megfordult... Arrébb római mellszobrok sorakoztak egymás mellé, Augustus császár s Agrippina. S ezt a drága fejet csakugyan Homéroszról mintázta a szobrász, vagy csak képzeletének szülötte? S üyen volt-e Néró — tett er/ fel a kérdést —, s valójában ilyen brutálisan kemény vonású Caraccala? A fény és árnyék játéka ki-Krisztus Emmausban (Rembrandt metszete) de a keresett ajtóra nem találtunk. Végül is megkérdeztünk egy ásítozó teremört. — A holland festők termeit most becsukták — válaszolta kérdezősködésünkre, de hogy miérti s mikor nyitják ki újra, arra nem adott feleletet. Később jól szemügyre vett bennünket, megesett a szíve rajtunk, előkeresett egy jókora kulcsot s pár perc múlva máris felnyitotta a lezárt ajtót s nemsokára ott lépkedtünk az öt egymásba nyíló kisebb terem nyikorgó padlózatán. — Pszt! Csendben maradjanak! ... Nemsokára önökért jövök — mondta súgva, hogy aztán sarkonforduljon, és ránk csukja az ajtót. Egy pillanatig hihetetlennek tetszett, hogy bennünket, idegen országbelieket egyedül hagy a kincseket fel a kenyértörö vándorban azt, akinek a tanítása szerint élt... Néztem, néztem a kicsinyke képet, melyre oly erősen vágytam, hogy ködöt vont szemem elé az igaz művészet élvezetének semmi máshoz nem hasonlítható gyönyörűsége. S míg bámultam Rembrandt ecsetvonásait, hirtelen belém villant e9V furcsa gondolat. Ha ezt a képet most leemelném innen. Ha magammal vinném, hogy mindig láthassam. A festmény oly kicsiny, hogy keret nélkül a kabát alatt elfér. Nem vigyáznak rá, ismeretlen idegeneket beengedtek — ellenőrzés nélkül — ezekbe a kincseket érő termekbe, észre se vennék, ha az üres képkeretbe valaki beakasztaná a kép másolatát. Körülnéztem... Nem volt a teremben rajtam kívül élőlény, egyedül voltunk: Minél többet láttam Párizsból, annál inkább meggyőződtem arról, hogy a franciák a szín, forma és főleg a fény mesterei. Aki csak egyetlen egyszer járt az esti bulvárok nyüzsgő forgatagában, sohasem felejtheti el azt a művészetet, melyet a párizsiak fénnyel s színekkel produkálnak. Alkony elmúltával, mikor az est már átvette uralmát a Notre Dame felett, a szökőkutak, s fontánák vize a szivárvány színeivel kel versenyre. A 300 méteres Eiffel-torony nagyhirtelen kigyúl s mint egy óriási, cizellált ezüst ékszer kezd ragyogni Párizs felett, majd fénycsóvákat szór a sötétségbe s tündöklő sugarak keringenek a sötét égburán ... Felejthetetlen kép ... De a kint rendezett szín- és fényorgiáknál még jobban megkapott az a művészi tökély, melyet a franciák a Louvreban a szobrok megvilágításával értek el. Emlékszem jól, a klasszikus szoborgyüjteménynél jártunk. Az első, nappali világosságú korridoron túl, úgy tetszett, mintha koromsötétségével maga a Nirvána kezdődne. Egyszerre csak A Milói Vénusz élezte a szoborfejek vonásait — dac és elszántság ült Róma egykori zsarnokainak arcán ... Jó lett volna még Praxiteles művészetében is gyönyörködnöm, de tovább csalogatott a távoli homály, hogy abból pillanatok alatt kibontakozzék fénytől ragyogón a Müói Vénusz tökéletes teste. S itt ért a legkellemesebb meglepetés: a szobor sokkal szebb, mint azt a reprodukciókból ismertem. Kifejezésteljes, rendkívüli ez az arc — s mintha értette volna az előtte álló turisták hétköznapi, közönséges megjegyzéseit — büszkén elnézett a falakon túl, a fejünk felett ... L. Kiss Ibolya v