A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-04-28 / 17. szám

IZSCLp Útközben találkozunk velük Még jól fenn van a nap, de már a fejéshez készülnek. — Minket ne tegyenek ám az újságba — szaladnak el a fényképezőgép lencséje elöl a fejőasszonyok. Nem is tudtam, hogy az izsapi asszonyok ilyen szégyenlősek. — De a munkában felveszik a versenyt a férfiakkal is. Sokat köszönhetünk az asszonyok szorgalmának, — mentegeti őket Kis Gyula, a helyi ríemzetl bizottság titkára. A szövetkezet . „birodalma" felé tartunk, amely közvetlen a falu végén terül el. Méry Dezső, a Csemadok elnöke, Orbén Lajos a szövetkezet zotechnikusa és Kiss Gyula csatlakozik hozzánk. A falu életére terelődik a szó. — Nem nagy falu, talán ötszáz lakosa van — kezdi a beszélgetést Orbán Lajos. •— A múltban, akiknek több földjük volt, azok jól éltek, a többiek, a szegény emberek meg csak tengődtek, nyomorogtak. Végeznek valami kultúrmunkát a faluban? — teszem fél a kérdést. — A télen színdarabot játszottunk — felel a Csemadok elnöke. — • De hiába erőlködünk, nem tudunk sokat tenni. Nincs kultúrházunk. Ennél a kérdésnél aztán nagy vita alakul ki a titkár és a Csemadok elnöke között. — Tudod te is jól — mondja a titkár az elnöknek — hogy nem lehet mindent egyszerre megcsinálni. Még nincs rá pénz. — Aztán meg azt se tudjuk, hogy hova helyezzük az alapját. Oda nem tehetjük — mutat egy kacsaúsztató-féleségre — pedig csak ez a község tulajdona. — Kulturház kellene! — hajtja az elnök. Kultúrház. Hány faluban hallja ezt az ember. Mintha ez a varázslatos sző megoldna mindent. Kultúrház. Emlékszem, jó pár éve jártam egy faluban, ahol szintén arról panaszkodtak, hogy nem tudnak kultúrmunkát végezni. mert nincs kultúrhelyiség. Nemrégiben újra arra vitt az utam. Azóta szép kultúrház épült. De a kultúrmunka maradt a régiben. Talán nem is a helyiségen múlik a kultúra ápolása, hanem inkább az embereken. Számos példát találtam erre olyan községekben, ahol nincs kultúrhelyiség, de a népművelés magas színvonalon áll. Rudi bácsi, mármint teljes nevén Bozsaki Rudolf, az egyik legjobb tehéngondozöt most is munkaközben találjuk. Csak akkor áll meg egy pillanatra — a villára támaszkodva — mikor kérdések záporával árasztjuk el. Felelget is hűségesen, piros arca felderül, fekete szem büszkén csillog, ha a tejhozamról, a takarmányozásról van szó. A tejhozam emelkedik. Rudi bácsinak már sok éves tapasztalata van* a tehéngondozás terén. A fiatalok szívesen fogadják tanácsait. Kint az udvaron melegen süt a délutáni nap. Köröskörül felszántott földek, zöldülő gabonatáblák. A szövetkezet vagyona, a közös munka eredménye. — Menne itt még jobban is, — mondja Kiss Gyula. — De vannak még olyanok, 'akik a szövetkezet szeretnék hátramozditani, mint Kalmár Árpád, Kalmár Vitái, Nagy László és Kalmár Gyula. Ezek voltak az elsők, akik beléptek. Azt gondolták, hogy majd ők lesznek a vezetők, ók fognak parancsolni. De ma, amikor a szövetkezet már- leküzdötte a nehézséget és elindult a fej» lődés útján, nem Ízlik: nekik Kaftik János és Bozsaki Rudolf tehéngondozók Visszatérünk a faluba. Az 1 úton egy idősebb, fürge, bajuszos bácsival találkozunk. Kannát lóbál a jobb kezében, műtrágyát szórtak és most jön ó is hazafelé. A munkája iránt érdeklődünk. Kalmár László bácsi megelégedett embernek látszik. Megvan még az egészsége is hozzá. A múltban árendás földeken dolgozgatott. A mások földjén. — Sokat gürcöltem, — mondja. — Értelme kevés volt. Ma csak azt sajnálom, hogy nem vagyok harminc éves. Ej bizony megy az idő, hiába húzná vissza az ember a lábát. — Ma hogy él? — tesszük fel az egyszerű, mindennapi kérdést. — Mondhatnám jól. Tudja, ma a népnek megvan az a rossz szokása, hogyha semmije sem hiányzik, mégis panaszkodik. Ha háza van, rádiót. bútort akar ... Nónek az igények, a kívánalmak szaporodnak. Elbúcsúzunk Kalmár bácsitól. Útközben még megmutatja azt a házat melyben lakott és a másikat is. amelyet most cserélt. Az egyik kicsi zsúpfödeles, a másik cserepes, világos épület. Amint Járjuk az utcákat., egyre kevesebb zsúpfödeles házat fedezünk fel. — Két év se telik bele, és már alig marad belőlük mutatóba — mondja Kiss Gyula. — Nézzen csak oda — mutat egy most épült házra, melynek még az ablakai csak téglával, vályoggal vannak berakva: — Ez még egy-két hónappal ezelőtt zsúpföldeles ház volt. Ma már rá sem jlehet ismerni. A lakója állami birtokon dolgozik. íme ezeket láttam, hallottam Izsapon, melynek lakói már elindultak a boldogulás, a közös munka útján. OZSVALD ARPAD Ezelőtt két hónappal még zsúpfödeles ház volt — A szövetkezet? — Hát nem panaszkodhatunk. Van mit aprítani a tejjse, — mondja Orbán bácsi, amikor a bekerített gazdasági udvarhoz érünk. — Sok függ az emberektől ;s — toldja meg Méry Dezső. Nézze csák, ott van Ábrahám Antal, aki a trágyát szórja le a kocsiról, — mutat a tőlünk nem messze dolgozó emberre. — Bár több ilyen tagunk lenne. Nagyon beosztó ember, takarékos, Nem szereti, ha pazarolják a takarmányt. Ügy dolgozik, mint sajátmagának. Az istállóban fiatal barna fiúval találkozunk, neve Varga József. Zavartan válaszolgat, de mikor a lovakról kérdezzük a szeme felragyog. — Most lett nemrégen kocsis. Ez volt minden vágya, — mondja mosolyogva Kiss Gyula. a közös. Már hogy Ízlene, hisz Kalmár Vitáinak kb. hatvan magyar holdja volt és a múltban cselédet tartott. Állandóan izgatnak a szövetkezet ellen, nem feltűnően, csak suttogva az emberek között. El szeretnék csavarni a becsületesen dolgozó szegény-parasztok fejét. Azt mondják neki, mit törődsz vele, a szövetkezettel, hisz nem a ,tiéd, nem magadnak dolgozol. Még jól fenn van. a nap, mikor Kalmárék mór kifogják a lovakat és akármilyen sürgős munkát félbehagynak, ha lete -lik az idő. Persze, mikor a maga földjén dolgozott, akkor kihasznált minden percet. így mondja ezt Kiss Gyula, a helyi nemzeti bizottság titkára, de ő is csak suttogva Pedig saját maguknak kellene erélyesen rendet teremteni a szövetkezet portáján. 7