A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-04-14 / 15. szám

dloch közül egyet megválaszt kéri, hogy legalább álljanak , ha róluk beszélnek. Jtána természetesen Machlik szólalt fel. Nagyon csodálzott azon, hogy a bíró miért m a másik végéről kezdte a Igot. Kihangsúlyozta, hogy a zségi éjjeliőrnek kell, hogy :éke legyen az igazság és a ig iránt, és nem engedheti meg, gy bármi módon is sértegesc. Szép kis őr is lenne az en! A kérvényezők felé főrit és demagőg módon felszó-Dtta őket:. — Fiúk, ebben a lanatban egyetlen dolgot kell inotok, hogy nem olyan nnyü megszerezni azt a he,'t, amelyre pályáztok, de elintak lehettek és azoknak is I lennetek, még akkor is, ha rő foglalkozásotokban a birő ine az, aki sértegetne, meg II mutatnotok, hogy nem ijed: meg tőle, mert eskü köt jd benneteket. Itt azt mogdc rólatok, hogy semmirekellők :onyítsa be legalább egyike:, hogy alkalmas a bakteri ratásra, hogy pártatlan, hogy m csak személyét védi, háti a jogot és igazságot is. с írek, kenj le a bírónak egy font! dély csönd lett. Minden szem cirekre tapadt, aki tovább üljélt és bambán nevetett. )e Machliöek újra megszó;: — Podloch adj egy pofont ilrőnak! Halgass a többségre! dr.glnt semmi. Podloch Kaci: mellett ült és még bam>tan röhögött. degszólalt Machliöek. — Kőtár, kenj le egyet a bírónak, félj! Corenár szőt fogadott. Odant a bíróhoz, aki nagy székét meresztett rá. Elcsattant pofon és a blrő leesett a kről. 'apsoltak és Machliöek fellltotta a többieket: — Szomidok, ez egy pártatlan ember, lőle kell baktert csinálni. Ki í mellette? dind a tizenketten mellette vaztak. - Kofenárt tehát megválasztok éjjeli őrnek — szólalt g a bíró. ь- És most, Kolár, elrendelem mint feljebbőd, hogy adj Machliőeknek becsületes pofont! Szolgalatjára bíró úr — vázolt Kofenár és kétszer úgy on teremtette Machliőeket, )y alig bírtak' életet verni bele. így lett Kofenár községünk ctere. Szűcs Béla fordítása. GÄLY OLGA: TANYA Tánya éppen tizenhat éves, ám mit számítanak az évek ha teste szerelemre érett, ha teste szerelemre érett. Tizenhat éve börtönéből mint lávaár a krátermélyből egész lelkével szökni vágyik, egész lelkével szökni vágyik, Lábában őzek iramlása, oly drága néki a magánya. Tán verset ir a kicsi Tánya? Tán verset ír a kicsi Tánya? Halkan, mint villanó lidércet szólítom s fogja az Igézet, dacos ajkáról szó fakad ma, dacos ajkáról szó fakad ma: „Az erdőt járva körém gyűlnek akik még gyermeknek becslllnek s azok is, ak.'k másként néznek, azok ls, akik másként néznek. Szivemben tűz, szememben könny ég. Futok, mert félem bárki jöttét. Tizenhat évem bűnnek érzem, tizenhat évem bűnnek érzem!" Szegény kis Tánya kinek higgy jen? És asszonytesttel, gyermekszívvel új verset ir a szerelemről, száz verset ír a szerelemről. SZTYEPAN SCSIPACSOV: A szomszédasszony Csak egy fal választ el tőle, s a házban csak ml vagyunk — ketten. S most, ily késő éjidőbe' a szél tombol mind hevesebben... Most bezörget ablakomba, majd az ajtókat széjjeltárva fütyörészve, duhajkodva beront sötét előszobámba, s ott zörög, dörög az ajtón durván, hogy félve összerezzen a szomszédban — ahogy hallom — a csinos kis szomszédasszony, és — hogy, hogy nem — csak szótlan, csendben ott találjuk magunk — ketten — kint az előszobában, éjjel. S (nem tudom, hogy), csak a kezem találkozott meleg kezével. Könnyű, lenge a ruhája, meg-meglebben a szeles éjben. Hol az ajtó a konyhába? Nem gyújtunk villanyt a sötétben. S az északi szél, a dőre fütyül, süvít az éjszakában. S ketten vagyunk (Ily ldöbe'l) a házban szomszédasszonykámmal. Fordította Kulcsár Tibor Az áprilisi nap hizelgően simogatta a Mihálykapu zöldibe játszó toronydíszét. A ragyogóan kék ég elnézésre bírta a rend komoly őrét is, aki jóakaratú mosollyal nézte a gazdájától megugrott kutyakö'.yök végnélkül hancúrozísát. A gyümölcsárusnő asztalánál a sorban állók szorongva figyelték a teli ládák gyors üriilését s a •„jut-e még nekem is?" némán röpködött a levegőben, míg végre is a hangtalanul kiejtett sok kérdés egységes karba tömörült. A szorgos háziasszonyok szapora lépteit lefékezte a bevásárlásoktól tömött táskák súlya, a kirakat üvegtáblája mögött téti álmából csodálkozva ébredt önmagára egy dermedt, porlepte légy. A tavaszi verőfényt, amely úton-útfélen ráköszönt az emberekre,, mindenki sajátjának könyvelte el és Öngond fainak zizegő, nyirkos nádasába bocsátotta be, vigasztalónak-biztatónak: Csak így történhetett, hogy senki sem figyelt fel a szép karcsú, szőke lányra és a bozontos hajú, kissé medvejárású fiúra, ott a torony tövében. Csupán a Nepomuki szent és én, az örök nyugtalansággal megáldott öreg legény, akinek halántékáról a tavaszi déli napsütés nem tüntette el az évek dérharmatát. A fiú türelmetlenül tekintgetett karórájára, majd a toronyóra nagymutatójára lesett reménykedve-, talán az mégsem jár. olyan nagy sietve, mint az ö apró karórájának percmutatója. Sajnos, az idő múlását a szerelem sem tudja megállítani, és ismeret lén ismerősöm egyre komorabb arccal járkált ide-oda a valószínűleg megbeszélt helyen. Ee'öltöje zsebéből olykor klkikerült egy ibolyacsokor, hogy aztán ismét eltűnjék rejtekében. A mozdulat számomra igen Ismerős volt. A fiú várt, várakozott, a kisleány meg késett és bizony sokat késett. Ez már vdószinüieg az örök idők íratlan törvénye, hogy a kislányok mindig sokat késnek. A pontatlanság bizonyára a királynők udvariassága. Jóakaratú kárörömmel néztem a fiút és türelmes kíváncsisággal vártam, mi is lesz itt. Tavaszi mennydörgés a verőfényben? Egyszer aztán a Nepomuki szent áttellenében leveleit bontogató körtefa felöl, akár egy lágy muzsika hullámain himbálódzó hattyúfogat, szinte lebegve érkezett meg a kislány. Legtermészetesebb mosolyát felejtette rá a fiúra, mint aki egy perccel korábban érkezett a megbeszélt találkára, A fiú arcán pillanatok töredéke alatt lökhajtásos vadászgépek sebességével versenyző zivataros felhők vonultak át, és sötét árnyak fedték be szeme barna melegségét. Ajka már-már szólásra nyílt. Az örök Éva fazonban megérintette a fiú karját, és a tavasznak ez a varázsérintése messzire zavarta a jeges szeleket. Ismeretlen ismerősöm arcán szégyenlős mosollyal nyúlt felöltője zsebébe és szinte bocsánatkérően dugta kedvese kezébe a kis ibolyacsokrot. A kis szőke ráemelte a szemét, köriSnézett, váratlanul megsimogatta lovagja fejét, maid belekarolt és futó pillantást vetve reám, a hívatlan tanúra, szinte magával vonszolta a fiút, s gyors léptekkel eltűntek. Nem történt semmi különös. És mégis, köröttem hirtelenében fényesebb lett minden. A kis szókének, aki karcsú volt és fiatat, mint annyi sok más, ibolyakék szeme voH. Ibolyakék szeme, akárcsak egykor annak a kislánynak, akit már nem is tudom, hogyan hívtak. Lehet, hogy Márta volt, tehet hogy Irén, lehet azonban, hogy Éva. De a szeme iboiyakék volt. En meg diák voltam és akkor is tavasz volt. A Siklós felé húzódó szőlődombok alján a mandula -fák és a kajszibarackok virágtengere öntötte el a kerteket, a zöld fűben/és a fák lomb'át arában /bltaplált fekete, gálába öltözött rigók hangversenyeztek. És mi kettesben szedtük az ibolyát Tán évpen a kis csokrot akartam átnyújtani, és zavaromban nem tudtam kimondani pontosan azokat a szavakat, amelyeket akartam. Hogy zavarom palástoljam, nagyképűsködve versekről kezdtem beszélni. Az ibolyakék szem megszagolta a csokrot, rámnézett és elmosolyodott. Megölelt, valamit súgott.. Lehet, hogy azt mondta „csacsi". Nem tudom, semmire sem emlékszem. De mégis! Eperízü volt és a szeme ibolyakék, melynek színét tőle vette kölcsön a kis virágcsokor. Inen, ibolyakék szemű volt, mint a tavaszi alkonyat ok és a találkozóra mindig kér sőn jött, mint maga az örök tavasz. Mert a tavasz mindig várat magára és ibolyakék színű, mint akkor réges-régen, boldogult diák koromban, mint jövőre és mint az idén is az ódon torony tövében. BARSl IMRE