A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-31 / 13. szám

Aki járatos az irodalomon, a székelység kiváló írójának, Tamási Áronnak válogatott novelláira gondol, amely észjárásnak, mókáknak, szokásoknak visszaadásában páratlan. Kritikára vagy ismertetésre vár a 'cím alapján, holott nincsen szó sem kritikáról, sem ismertetőről, csupán riportútról, amely reggel kezdődik Bucson és befejeződik valahol a késő délutáni órákban. Emberek, arcok, vonások rajzolódnak az alábbiakban, amelyek mind összefüggésben vannak a szegénység szárnyaival. Az első ilyen arc a Tokodi Andrásé. Hat óra tájt csörrenti a kulcsokat a HNB ajtajában s ér>v aki az éjszakát ott töltém, bibliai szárnyalású hangot hallok: ímhol a reggel! Valóban: a kerti fákon, bokrokon és a közeli bozótosban madarak csicseregnek: zeng a tavasz bennünk és köröttünk. Jó lábára kelt az öreg, magától kapatos a beszédre. Takarítja a hivatalt és a szomszédos szövetkezeti irodát — fél munkaegység jár érte napjában — s közben megáll, töpreng és rám-rám sandítva mér-/ legel: — Nyugdíjba menjek? Hatvanadik évemet betöltöm, négyszázötven koronát megkapnék! Oszt az erőm se fogyó, a szövetkezetben meglenne a kenyérnek való. — Mitévő legyek? — Miért nehéz a döntés? —' kockáztatom meg a kérdést. — Mert hát így is jó, meg úgy is jó lenne — feleli szemrebbenés nélkül. Kilencszázhuszonhat óta kisbírája a falunak. Nincs olyan ház, udvar, ahol ne járt volna. Tizenhárom bírót szolgált és több jegyzőt. Szegénység, kétség szorul ebben a nagy időben, s most a világ valami különös útra sodorta, ahol az útjelző táblán ilyen felirat olvasható: így is jó, úgy is jó, s ő áll, töpreng a kereszteződésen, de nem szomorúan, nem is búsan, kedveszegetten, hanem öreges lelkesültségben! Kint vagyunk már az utcán s közösen nézzük azt az emeletes házat, amelyen vakolat még nincs У amire "azt mondja: — Ez lesz a kultúrház! — S mit terveznek bele? — Büfét, meg... nem tudom én. Ezt a bíró nem Irta fel. Én azt tudom, amit felírnak. Öreges fürgeséggel kopog mellettem András bácsi, olykor betaszít egy kaput levélátadás céljából. Kézbesít, gyűlésekre hív, rengeteg portára bekukkant, majd a falcból kiérvén, megáll az új telepen és azt mondja: — Ide bemegyünk! Az udvart, amelyre az ujja mutat, kerítés és kapu zárja el az utcától. Nagy, szőrös, haragos eb ront a kapuba és vicsorít ránk. Szürke, mosolygószemű lány csendesíti a kutyát. Új házba lépünk, de a konyhában nincs gazda, Marcsa Sándor. Felesége matat az ágy körül, legkisebb fia, a kétéves beteg, ápolja. Széjjelnézünk a földes, tágas konyhában, s mintha tanyai iskolában járnánk, az asztal mellett öt-hat gyerek. Nyolc gyermek melegszik a szülők szárnya alatt, szegényesen öltöztetettek. A férj, az apa a szövetkezet alakító tagja, s havonta négyszáz koronánál nem hoz többet haza. Sír az asszony, panaszt, bút, bánatot patakzik a könnye. — Huszonhat éve élünk az urammal, de jót mi még nem mondhatunk. Dolgoztunk és nélkülöztünk. Csalódást pereg a könnye. — Mert családi pótlék nincs. Oszt így az élet nagyon nehéz. A kenyér megvan, de a pénz... az nincs! Honnan jön ez a család? Micsoda mélységek mögötte ? Árendás földön dolgoztak a belépésig, amijük volt, amit öszszekuporítottak, árendába ment. Bent a faluban a házuk is olyan volt, hogy betegséget tenyésztett. Öreg, nedves ház volt az övék, rájuk akart omolni. Most kint laknak az Újtelepén. Felépítkeztek. Á szövetkezet fogatokkal segítette őket. S a vályogházha kölcsönön vettek, új bútort, idén аг osztalék kifizetése után az adósságot is törlesztették. Jó! De a segély, a pénz az öt kis gyerekre? Ha a férje üzemi munkásnak áll, hétszázhúsz koronát kapnak. A szövetkezetet azonban nem tudná felmondani s a szövetkezet mégsem segíti pénzzel az ó nagy családját?! Az asszony összefüggéseket nem keres, vagy nem talál, az életet máig is csak abból a szempontból látja, hogy nekik nehéz, hogy náluk a szükség máig is vendég. Miért nem nyújt pénzbeli támogatást a szövetkezet? Ügy véljük, ez komoly probléma, erre a vezetőségnek, elöljáróknak feleletet kel.1 adni! A család nagy, tizenhat éves lánya megsokallja anyja panaszolását, hasztalan. — A szegénységet nem lehet letagadni — jelenti ki az asszony és haragosan néz a lányára. Míg Marcsa Sándorné panaszát sírta, András bácsi, a kisbíró szundít egyet a székein. Csak mikor búcsúzunk a családtól, rázta ki szeméből az álmot. Az úton ő bontott ki gondolataimból. — Szegénység? Az hát. De nőnek a szárnyai. Felemelik az embert. Néhány esztendő alatt nyolcvan ház épült ide. Mind szegények vótak, akik idejöttek. Elgondolkodni sincs idő Tokodi bácsi szavain, mert száz méterrel odébb egy másik utcában ismét zsebébe nyúl, levelet veszen elő és vezet be az udvarra. — No, Szabó Teréz, ezt írd alá! — biztatja a fiatalasszonyt. A szeplős arcú asszony eleget tesz a kívánságnak, párt-' gyűlésre hívják, nem most először, negyvennyolctól mindig. Aztán beljebb invitál bennünket a konyhába. Új konyhabútor fénye ragyogja be a helységet. Néhány sző az idörcÄ, m«B arról, hogy lassan a mezőbe lehet menni. És meghitt lesz a beszélgetés. Szabó Terézia vall magáról, az életéről, hogy a háború megölte a férjét, özvegyen él kislányával. Mikor férjhez ment, árendás háziba költöztek, mikor a férje eltűnt, visszaköltözött a szüleihez. Apja ácsmester, négyen testvérek, egyik lánytestvére férjhez ment, a bátyja is nősülni akart, de nem tudott, szorultak egy fedél alatt. Ekkor határozta el, hogy belsőséget vesz és építkezik. S a ház készen. — Van még adósság utána? — Egy fillér sem. Adósság nélkül építkeztem. — Hol dolgozik ? — A szövetkezetben. Mosolyog az életre, aztán visszakanyarodik oda, hogy: — Apám harmincegyben kezdett építkezni. Negyvenhétben fejezte be Ezt Tokódi bácsi, a kisbíró sem hagyja megjegyzés nélkül. — Mink csak javítottunk. A nádas tetőt cseréltük ki cserepesre, oszt a takarékból vett kölcsönt hat évig is törlesztettük. Bor is került az asztalra, az asszony tölt a poharakba és kínál. — Miért lépett be a pártba? — kérdezem Szabónét. Szép fogsora villan. — Családi hagyomány ez nálunk. Apu huszonnégytől párttag. Már a kiskapuban járunk, mikor elárulja, hogy az Újtelep képviselője. Hatvan család tartozik hozzá, látogatja őket, segíti őket. Tanácsolná nekünk is, hogy ide menjünk, meg oda, hogy nyolcvan új ház megtekintésének lenne értelme. De mi nem megyünk többé házakba, a temető mellett húzódunk a faluba. Igaz, a dombról még egyszer visszatekintünk a házakra, példás rendben sorakoznak egymás mellé, de azt is csak azért tesszük, hogy egy gondolatot teremjen bennünk a látvány: a szegénység szárnyai. Most nő a szárny, emeli a családokat magasba, az emberséges életbe és nincs erő, amely levághatná, megcsonkíthatná! Mács József Csöndben Ültem, а vízparton, s arcom, a hüs szeltö mosta. Néztem álmatagon а сsondes vízi posta, a hullám verését. Beszélgettek, adták a híreket, tpró nyelvecskéjük locsogott, fecsegett. Titkokat mondtak a parti aomoknak, s a homok nem felelt. Konokul hallgatott. A víz meg csak locsogott, locsogott. GYÜRE LAJOS Itt vagyok Tudom, várod, s rég volt, hogy utoljára verset kaptál tőlem vagy levelet; még kékbejátszó ködök hömpölyögtek akkor — ősz járta — Csallóköz felett. Tudom, láttad, vívódom önmagammal, múlttal, itallal s fejemre ezüst hálót hullajt a gond, a nyomorúság, akarásaim: szélkeverte füst. Tudom, érezted, visszajár a múltam Kísértetként, éjervte rámszakad bánat, emlék, feledhetetlen szépek s ocsmányságok, szájamból a falat kifordul, és ha néha verset írok, méltatlan múltamat idézgetem s te, kedvesem, hallgattál, vártad csendben, míg elmúlik és új nóta terem. Kivártad, elmúlt, kiírtam magamból és kisírtam emléket, bánatot gyűlöletet, szerelmet; ha még kellek íay kifosztottan, árván: itt vagyok! BABOS LÁSZLÓ A szegénység szárnyai 14