A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-24 / 12. szám

Koratavaszi est Az útnak mentén borzas jegenyék hegyén az alkony pírja néha már föl-föl dereng, a szürke méla táj, issza a hónak csurranó levét, л -Felhők közül az újhold int feléd, melegebbek a messzi csiUagok, a tócsában, mit még a tél hagyott, ott tükrözik a csillagterhes ég. Zizzen a nádas, megloccsan a tó, Az esti szellő nesze biztató. Lágy ködben vár az álmodó határ. Egy álmos varjú, talán önfeledten, megszólal most a jegenyén jelettem csak megszokásból, vagy álmában: kár. FARKAS JENŐ Megérkezés Szerelem Rozsdaszínt-öltő őszök vén varázsa terül a tűnő tájra szerteszét, De szép az élet, lánykám, ej, de szép! — Robog a gyors és szívünk vágyba rázza. Vonatunk múltból jövőbe visz, édes; a megálló, min áthajt, ósdi már, ám nézd, az állomás, mely amott vár kettőnkre, alig van vagy másfél éves. A villanytelep meg épp mostan épül. Odébb lakások nőnek gombaként. Ragyog a nap az arcok örömétől. És föl szeretném fogni ezt a fényt szívembe s megosztozni rajta véled... — Gyorsunk lassít... Kiszállunk. Vár az élet! SIMKÖ TIBOR Л V//^ Ъо * Kéred, mindig szeresselek és soha meg ne vesselek. Legyek mindig az, ki voltam, mikor szerelmem titkoltam: ábrándozd, csókos kamasz, vért pezsdítő, mint a tavasz. Legyek galamb s turbékoljak, s ha titkaim netán voltak, miként a virág szirmait szórjam szét szívem titkait, hogy legyen lelkem habfehér, egy nyíló liliom-levél. Szeressélek, hogy szerethess, szerelem kell szerelemhez. TÖRÖK ELEMÉR ÉJSZAKA Este csendben hazatérek fehérfalú kis szobámba. Az ablakom négyszögéből rámmered az est sötétje, » por üli meg ágyam, székem, s kopár szobám szögletén homály gubbaszt leselkedve, magányos estéim árnya alkonyóra óta várja, hogy eloltsam a világot, ágyamon végigfeküdjek: testet ölt és felriaszt! Tétovázom, elodázom nyugtalan nyugvásom egyre. Könyvet fogok, vidámítót, szökellő verset követve menekülök, fenn virrasztva, az árnyék: képed elől. Ablakomon nem kopog be holló, sötét éji vendég, nem riaszt a sír sötétje, nem derít az örökélet, nem hull rám a halál csöndje, te, az élő, lengsz körül. A te árnyad, élő árnyad rejtezkedik settenkedve szobám minden szögletében. Rövidlátó szemem rebben: előttem állsz mint a régi, szűz menyasszony, pirulón. Majd mint asszony, páváskodva, napfény hull barna hajadra, szél cibálja szoknyád szélét, domborodik kebled halma, szemed, mint a mély tengerszem, feneketlen, hívogat, szédít, csábít, vonz a mélybe. Eltaszítlak, mindhiába, újra itt vagy, már a másé, messzetünön, mindörökre előttem, míg lámpám fénye virradattól nem fakul. BABOS LÄSZLÖ oteszemböl í§ A falucskában egy kilencven esztendős pásztorral beszélgetek. Csak úgy, a kerítésen keresztül, rátámaszkodva a lécre, mert kevés az időm. Amint oldalt pillantok, látom, hogy egy keszeg kis emberke szétvetett lábbal áll az út túloldalán, s szúrós szemmel figyel bennünket. Néhány perc múlva hozzánk ballag, keze a zsebében, fején nyűtt svájci sapka. Még egészen fiatal ember. Megáll mellettem. — Mit akar itt? — kérdezi s eléggé hátra kell szegnie a fejét, mivel én sokkal magasabb vagyok. — Semmit, — mondom — csak beszélgetünk a bácsival. De mert az autóbusz nemsokára jön, kezet is fogok a vén bátyóval s előveszem kis fényképezőgépem, hogy a szemben levő öreg házat megörökítsem. — Mit csinál? — kérdi újra újdonsült közönségem. — Lekapom ezt a vén házat, — felelem, — azelőtt kocsma volt, s egy híres magyar festőművész lakott benne valamikor. Egyik kezét kihúzza a zsebéből és a karomra ejti. — Hohó, — mondja — kicsoda maga? Elmagyarázom neki, hogy afféle pennarágó volnék, szeretek így utazgatni és érdekelnek az öreg emberek, meg az öreg házak. — Van-e igazolványa? — kérdi. — Mert én a HNB elnöke vagyok. Megmutatom neki a személyazonossági igazolványom, mert nekem másfajta nincsen. Hátha elég ^lesz. Forgatja, nézi. Jó sokáig, összehasonlítja a fényképet az arcommal. — Rendben van — mondja, — fényképezhet. Nekikészülődöm. — — De minek magának, hogy levegye ezt a házat? — néz rám újra bizalmatlanul s tetőtől talpig méreget. — Emléknek, — mondom, — szép öreg ház. Nézze, az a kopár fa milyen érdekesen hajol a tetőre. Elkattintom a gépet. Már nyugodt, mellémlép, hogy jő volt e a szög? — Nézze — mutat oldalra, — ez itt a cigánynegyed. Itt is öreg házak vannak. Ezeket nem fényképezi le? — S látom rajta, már annak örülne a legjobban, ha az egész falut lefényképezném. • Örámra nézek. S lefényképezem á cigánynegyedet, emberek nélkül, majd emberekkel. A HNB elnökei állítja be őket, gondosan rendezgetve soraikat, kiskabátban dideregve a metsző szélben. Bentről is előcsalogat néhány személyt, hogy azok is rajta legyenek a Icéperh-Végül elindulok a buszmegálló felé. — Elkísérém — szól új barátom, — s kékrevált kezait zsebre gyűrve elindul mellettem nekifeszülve a harapás, jeges szélnek. — Mikor jön el megint? — kérdezi s szaporán lépked, hogy a hosszú lábaim nyújtotta előnyömet valahogy benozza. V. J. 9