A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-17 / 11. szám

A hagyományos diszílomüvészel lovabh él >1 kémondi kezén. Síkot varrni nokik is 1110(1 koll tanulni ertetni a géppel, valami lelki p szakadt fel benne, tán beikényszer hajtja, hogy beavasa mesterség titkaiba: tudjam, célt szolgál a vetőfé, a fonaoirang, a mell dorong, a csúsző-I a vásznasdorong, a kácser, a it, a cípka, a hámfa, a sámlya, allantyúk, a fogas, a borda. Tudja, meghalt ez az ipar rtCszázötben, amikor az állam •tte tőlünk az iparengedélyt, iipar lett — mondja, miközben jp a vászon két szélére (— ezt :t kell, látja, mert különben a feszítő, amelyik „kispannola szálakat, kiszaggatná a vász...). — Elvették tőlünk az origyűlési képviselőválasztási jois. Gyermekkoromban még a зк felvonultak Komáromban Elöác alatt, de én már azóta megrendelésre dolgozom, a iparlevelem. Az anyagot hoz— én meg feldolgozom. - Hát nyújt még ez megélhe? — kérdezem tőle ámulva, t szinte megdöbbentő jelenség tester a széken. Ogy felibe. Van egy kis föli, egy hektár, meg tizenkét ár őm. az adja a másik darab kenyeret. Meg égy más. Most is majdnem megkeresek vele anynyit, mintha a szövetkezetbe mennék, mint a többi paraszt — közben melegen vagyok, a munka is tiszta, nem nyűvök annyi ruhát se. A gyári munka persze ocsőbb. Csak amit a munkáért fizetnek, azért vehetnek egészet az üzletben. Nekem se kereset. Egy rőf á négyhat korona. Vagy méter, mert nekem egyre megy: méter vagy rőf. Közben meg nyolc-tíz koronáért vehet törülközőt az üzletben. Nem kereset... Még ha dolgozhatna sokat az ember. A monarchiában egy takács még napi tizennégy órát dolgozott, egy hét alatt megszőtt ötven rőf vásznat, evvel megkeresett egy méter búzát. Mert búza-valutát vettek alapul. Nem volt már akkor sem fényes mesterség ez. Most jő, ha felit megcsinálom. Októbertől március végéig. Nem kereset már ez. Közben meglendül kezében a vetélő, mozgásba jön a gép, a vén mester ütemesen pedálozik, hajlong, az egész ember munkában van, minden tagja. — Még meg elég egészségtelen ís... az ember se ül, se áll, a melldoróng összeszorítja á gyomrot — mondja, miközben egy elszakadt szálat boszorkányos takácshurokkal összeköt. Van benne valami izgató, hogy ez az ember a két nagy világháborúval nagyot fordult időn át még meg tudta őrizni a maga portáján a céhek vállalkozó szellemét. De vajon megmaradt-e az alkotás öröme, a mesterség élvezete. a munka szenvedélye, ami a mesterlegények természete volt? Hogyne! Gyári fonállal is dolgozik már, de a munka, ami a keze alól kikerül: a törülközők, a vánkos-és a dunnahuzatnak velők, a lepedők, a konyharuhák még mestermunkák. Mindet keményre szövi, olyikba cifra síkokat sző, a zsákok csíkjait dióhéjjal festi, hogy ne egye ki az anyagot és ne kopjon ki könnyen, némely darabot pedig mester-emberi rátartisággal csintaszövéssel becsül meg. Ami az б keze alól kerül ki, egy emberöltőt kiszolgál. — Mehettem volna én gyárba is, de valahogy nem ízlett. Amikor Pesten dolgoztam, egyszer egy irodát csempéztünk az óbudai festékgyárban, textilüzem volt az tulajdonképp, csak épp a foriodá nem volt ott. Hát én kíváncsiságból bementem a műhelyekbe, érdeklődtem, megnéztem a gépeket. Kérdezte is a mester, hogy mi vagyok. Mikor megtudta, hogy takács, hívogatott. Dehát nem mehettem, mert nem volt mesterlevelem. De azt már néha bánom, hogy amikor fogságban voltam Oroszországiban — épp akkor alakult a szovjet — hogy nem maradtam ott szövőgyárban. Annyira marasztottak, mintha valami rokonuk lettem volna. Nekik akkor nagyon kellett minden szakember, minden pénzt megfizettek értük. Dehát most már mihez kezdhetnék. Öregen ? A gép újra mozgásba jön, fény esik rá, de már nemcsak a függőlámpáról, fénylenek a cimbalomhúrokként játszó fonálszálak is. Mind a nyolcszáznegyven szál. A gép, amin még örömest dolgoztak az önálló mesterek, akik még nem érezték a munka rtyúgét. S & mester ott ül alatta; keze szívós ügyességet, a munkadarabba lelket lehelő igyekezetét már nincs mód jobban kamatoztatni... Mikus Sándor jvács Pál 85 éves paraszt. Jóvonalú kemény keze még nem ,irul el gyengeséget. Azt mondja, hogy a könnyebb munkákat még most elvégzi: iát vág, marhát, baromfit etet, házat oriz . . . és meg mindig megiszik l'élliter bort, elszív egy pakli dohányt napjában, az. emlékezőtehetsége, de másról nem beszél, mint a világháborús emlékeiről, Oroszországról, a frontról, Montenegróról. Tereiere a templom elótl akónyi lános es felesége csendes, derűs egyetértésben dolgozatnak. Ami a/ asszony kezén és a csívelo orsóján még csak fonál, nemsokára suhogó fehér vászon az öreg takácsszéken — Napjában még most is ntegs/övök 5—tí rőföt . .