A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-17 / 11. szám

Ю ш» Ш' Kétnapos beszéd esős időben Az eső csak addig eső, amíg szomjat olt. A szó is csak addig szó, míg igazságot mond. Térdig érő sáridőben méreg a szüret. Savanyú a szó, ha unta„ — dugd be jól füled. Unt az eső, mikor munkát vár a két kezünk. Nyakatekert handabandát unja már fülünk. Legyen a szó — mi legyen hát! Unt eső, köd, sár? Legyen a szó szomjatoltó: A fül erre vár. Ne gömbölyítsük végtelen, mint a madzagot. Módjával mérje az értelem, így nyerünk időt, napot. GYURCSÖ ISTVÁN Éhség Zümmög a fecskefarkú szél, a kútgém szundikál, egy borzas komondor biceg és tétován megáll. A csendre lassan ráhajol a barna éjszaka, s a kelő holdra vicsorog az éhező kutya. Ott lóg a hold a fák felett: a mennyei falat, ott lóg az égi füstölőn a szalonnadarab. A kutya szája csupa hab, a szeme csupa vér, az őskín, az éhség kínja csihol tüzet szívén. Meglepi korgó horpaszát a jeges reszketés, s a néma holdra felüvölt a kétségbeesés. DÉNES GYÖRGY A leányok szép nádszálak Lányok ülnek a padon ház előtt a kispadon, összenéznek, karcarásznak, gyöngyszemei a világnak. Hajladoznak, mint a nádszál, szép hajlongó karcsú nádszál hajladozik a füzesben, az se tudna ennél szebben. Mert a lányok szép nádszálak, a legényre hogyha várnak, jobbra, balra hajladoznak s a holdfénynél csókot adnak. FECSÓ PÁL Naplemente Nyugszik a nap — piros máglya, Kék hegyek bíbor koronája. És míg lassan nyugodni tér, Mezőről a kaszás hazaér. GYÜRE LAJOS V ín' Sándor, József, ßenedek Amíg az autóbuszra vártam, szemközt csapdosott a szél. A nap is hályogos szemmel pislogott a földre, messzi derengett, vastag ködtakarókon túl. Megborzongtam, ahogy nyakon öntött a hideg levegő s felhajtottam felöltőm gallérját. — Hideget hozott József — fordult felém egy idősebb ember. — József? ütődtem meg. — Milyen József? Két öreg szem csudálkozott rám. — Hát nem tudja, hogy József napja van ma? Március tizenkilencedike. Tavaszkezdet. Homlokomra csaptam, Persze, persze. Az embert annyi gond, baj nyugtalanítja, hogy kiesik emlékezetéből sokminden. Tekintetem elfut a kalendáriumból integető nevek mellett, s most egyszerre csak számon kérik tőlem a József napot. És az öreg bácsi hümmög, hogy így meg úgy ezek a mai fiatalok Azt sem tudják, mi ján terem a József nap. Talán igaza is van ... Régi emlékek rohannak meg, hegyek árnyékábna guggoló falu, erdők rügybontó szépsége. Az öröm rikkantott, mikor szerte sivalkodtak, kiáltották a nagycsizmás gyerekek: Sándor, József, Benedek, jönnek már a .íelegek! A szívünk, gondolataink, érzéseink felszabadultak már a tél nyűge alól, s a kedvünk áradozott, mint a patak vize. Aztán csak beólálkodtunk ide is meg oda is Sándort, Józsefet köszönteni. A Benedek sajnos ritka szerencse volt, ritka név, ritka garas, de a Sándorok, Józsefek annál többen voltak, némelyik víg, nagyhangú, pálinkás ember loccsantott nekünk is a pohárba. Mi meg elkántáltuk a verset csapongó fantáziával, s némi büszkeséggel: Sándor, József, Benedek, jönnek már a melegek! Messzebb nyúlik a nappal, napfény hull egy kalappal. Melegít a nagybunda, ugrál benne a bolha. Sárga bögre, kis bögre, akasszuk hát a szögre. Sándor, József, Benedek, kergetik a hideget. Rúgjuk lé hát a csizmát, kenjünk rája. szalonnát. József napja ma vagyon, átléptem a patakon, általjöttem, itt vagyok, mint a szurok, ragyogok! Akad-e még rézgaras, tavalyii szalonna, avas? Ha akad, hát éljenek sokáig a Józsefek! Ennyi volt a vers. A tavaszi rigmus. Ki tudja, talán még ma is tova száll a falvak apró emberkéinek szájából. Kopogtat a házak ajtaján, 'hol Sándorok, Józsefek és Benedekek élnek. Rájuk köszönti nevük napját, rájuk köszönti a tavaszkezdet szívet-lelket átjáró örömét. Mint régen, behavazott évek előtt. D. Gy. 9