A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-10 / 10. szám

LASZT India harmadik pártjának, a Népi Szocialista Pártnak programja széleskörű mezőgazdasági reformot követel, továbbá olyan adórendszert, amely a busás jövedelmű nagyvállalatokat sújtaná. India Népi Szocialista Pártja küzd a bankok államosításáért, a monopóliumok megszüntetéséért s a kommunista párthoz hasonlóan követeli, hogy India váljon ki a brit világközösségből, s hogy a kormány erélyesen lépjen fel Goa felszabadítása ügyében. A negyedik pártról, a Dzsan Sanghról röviden csak annyit mondhatunk, hogy ez a parlament legjelentéktelenebb pártja. Mindössze két képviselője van. A Dzsan Sanghnak (Népi szövetségnek) valóban semmi köze a néphez. Szélsőséges jobboldali irányzatú, s ellenséges magatartást tanúsít a szocializmus táborával szemben. Jóllehet, a választások aligha hoznék mélyrehatóbb változásokat, a békés együttélés politikájának eddigi eredményei és az első ötéves terv megvalósításában elért szerény, de biztató sikerek előreláthatólag a haladó szellemű erők növekedését biztosítják. Szirt и előttünk a közös piac alakulása. Nyugat-Németország előretörését jellemzi, hogy az amerikai monopoltőke segítségével világviszonylatban 11 százalékkal részesül a kivitelben: az automobilgyártásban közel egyharmaddal múlja felül Franciaországot. Ennek ellenére szociális szempontból elmarad Franciaország mögött, ahol a dolgozóknak kemény harcok után sikerült a munkaidő, a túlórabérezés, a fizetett szabadság és más vonatkozásban figyelemre méltó előnyöket elérni. Nem vitás, hogy a nyugatnémet monopóliumok túlsúlya komolyan veszélyeztetné ezeket a vívmányokat. Versengésük következtében vámvédelem híján a szövetséges országokban számos gyengébb alapokon álló üzem leállna, és a munkanélküliség szükségszerűen lenyomná a dolgozók bérét és életszínvonalát. Az egyes nagytőkések ott vállalkoznának, ahol beruházásaik a legnagyobb hasznot ígérnék. Ha nem is egyaránt, de Olaszország, Belgium, Luxemburg és Hollandia is súlyosan megsínylené a közös piacot, amely ellen az egyes közvetlenül érdekelt parlamentekben erősödik az ellenzék. Jóllehet a szociáldemokrácia vezetői, mint pl. Ollenhauer és Spaak hathatósan támogatják a Kis-Európa gondolatát, a szerződés ratifikációja a kommunista pártok következetes ellenállása s bizonyos burzsoá rétegek szembefordulása folytán sehogysem ígérkezik simának. Bizonyos, hogy kiélesedik a munkásosztály aktív harca, amely nem teszi a monopoltőke összeesküvőinek lehetővé, hogy a Kis-Európa leple alatt keresztesháborút folytassanak a szocializmus tábora ellen és létérdekeire törjenek. Szirt P1

jfél van, a szellemek órája, és ez az -*-1

óra valóban fürgén és önmagához híven szellemet idéz. Rádióm röviden tudomásomra hozza valahonnan az űrből, hogy a lisszaboni református temetőben örök nyugalomra helyezték Horthy Miklóst (von Nagybánya), Magyarország egykori őfőméltóságú kormányzóját. Bevallom, nekem az egész közleményből az „örök" tetszik a legjobban és kevésbé tetszik az, hogy a Miklós épp a szelíd festőknek menedéket nyújtó Nagybányától lopta predikátumát, mert sokkal jogosultabban, úgymondjam történelmi jogok alapján viselhette volna és illett volna viselnie az „orgoványi" előnevet, amelyhez persze nem kutyabőr járt volna, hanem kommunisták hátáról nyúzott bőr. Még egy ilyen éjféli órán találkoztam nemrég Horthy Miklós nevével, a magyarországi ellenforradalom egyik éjszakáján, mikor a Südostdeutscher Sender juttatta tudomásomra, hogy Miklós lisszaboni kastélyocskájában — nem akkora, mint a budai vár, de kastély—, nagy a sürgés-forgás, csomagolják a disznóbőr bőröndöket, pucolják szidollal a kitüntetéseket, lobogó vízzel töltögetik a hosszú útra a lábmelegítő palackokat, porolják a pehelykönnyű utiplédeket, mert az út a budai várig hosszú, és orgoványi Horthy Miklós podagras is, meg öreg is. Kettő híján kilencven éves volt. Azon a véres éjszakán alig akartam fülemnek hinni, hogy még él a Miklós, akiről azt hittem, hogy már végleg elmerült a történelem szemetesládájában. De íme, csalatkoztam, mert az agg hóhér nemcsak hogy kettő híján kilencven esztendős volt már, de úgy vélte volt, hogy újfent elérkeztek az ő véres napjai, némi eredeti Voronof-kúrát végezhet ismét Orgoványon, új Somogyik és Bacsók, új Sallaik és Fürsztök, új Schönherz Zoltánok vérével, hogy az ellenforradalom kikaparta már számára a gesztenyét és megelőzheti a budai vár birtoklását illetően, Mindszenty hercegprímás úr szívbéli kedvencét, Habsburg Ottót is, aki ugyanabban az órában nyilván valahol az Egyesült Államokban csomagolt... De óh a sors kegyetlen vala a versenytársakkal és nem is csodálom, ha ebbe egy olyan nagy lélek, mint orgoványi Horthy Miklós előbb-utóbb bele is pusztult. Bár az is lehetséges, hogy csak cugot kapott, amikor izgalmában éjszaka a balkonon Buda felé nézett Lisszabonból, hogy vajon hogyan is állnak ott a dolgok, indulhat-e már? Hogy vártak rá azokon az éjszakákon az ellenforradalom burzsoá restaurátorai. Éppúgy mint 1919-ben a romok között, a proletárdiktatúra leverése után. Rá vártak, hogy összeaszott aggastyáni testén lötyögő egykori tengernagyi ruhájában és mellén kitüntetéseivel — holott valójában csak altengernagy volt az osztrák-magyar flottában és igazi neve akkor még nem nagybányai Horthy vala és magyarul becsületesen holta napjáig sem tanult meg — ismét rálovagoljon egy amerikaiaktól kölcsönzött fehér lovon a szocialista Magyarország tetemére, és ezúttal is imperialista protektorai védelem alatt, mint akkor, amikor a fehér lovat szintén az imperialistáktól kölcsönözte —, gyilkolni. Mert gyilkolni vonult be a „szegedi gondolattal" orgoványi Horthy Miklós Budapestre. Nemcsak kifüstölni, hanem akasztani, a Dunába gépfegyverezni — legépfegyvereztette a Dunaparton egy unokabátyámat is, a Szerbszentmártonból való, predikátum nélküli Pétert, aki a matrózai közül való volt s jóval előtte termett Budapesten a forradalomban és a Vörös Hadseregben. Vakon és őrülten gyilkolt, Mussolinit és Hitlert és a tavalyi magyarországi ellenforradalmat kitanítva, hogyan gyilkos a fasiszta gyilkos igazán, hogyan kell kiirtani a kommunistákat. Megszervezte a siófoki és a kecskeméti kommunista-irtó táborokat, az első kommunista-irtó lágereket Európában! Ez volt a szent „szegedi gondolat", ez az egész féktelen nacionalista mészárlás. Azut'n bűntársaival együtt kiagyalta ez a véreskezű katona az 1921-es nem tudom hányas számú törvénycikkelyt, amely Verbőczit megszégyenítően, a magyar burzsoá „jogállamban" „jogalapot" teremtett arra, hogy Sallai és Fürszt nyakába vesse a kötelet, arra, hogy Schönherz Zoltánt meggyilkolja a magyar burzsoázia. De mindeneket elhomályosítón ordítja a történelembe Horthy Miklós bűnös nevét — Orgovány! Az, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltósága — mert „vitéz" volt őkelme, bizony, a halál vitéze — 1944-ben megjátszotta a hős „nemzeti" ellenállót, de a gyászos március Í9-én, miközben kedélyesen teázott Hitlerrel (йЭУ emlékszem) Berchte'-gadenban, ráeresztette magyarország népére a halálfejes bandákat, majd odaadta a magyar zsidókat a hóhéroknak és mindez kiteljesítette azt, amit Horthy 1920-ban az orgoványi erdőben müveit és ebben az erdőben nem maradt fa és nem maradt ág, amelyen ne lógott volna kommunista. Harminhat év után nemrég ismét felütötte fejét a magyar ellenforradalom, porondra léptek, ezúttal nem Szegedről, hanem a München melletti fürdőhelyekről, híztaltan, a horthysta katonatisztek és a többi Kérlekalássan, Uram-bátyám, Dínom-Dánom, akik rémtetteikben minden szónál ékesebben hívták, szólítgatták, ébresztgették a kettő híján kilencven éves Horthyban ezúttal nem szegedi, hanem lisszaboni gondoláéit, gyerünk haza mégegyszer akasztani, még egyszer Orgonványba! És miután a kísértetek óráján a nagj lisszaboni csomagolásról hallottam azon az éjszakán, a magyarországi ellenforradalom idején, előbb egy kegyetlent, őszinte parasztit káromkodtam, majd harsányan, mint valami Falstaff, kacagtam azon, hogy micsoda tréfákat kohol a történelem. Még a könnyem is kicsordult a kacagástól. Horthy Miklós újra Orgoványon? Horthy Miklós Mindszentyvel és Eszterházy herceggel — micsoda szentháromsága az ellenforradalomnak! — tarokkpartin a budai várban? Mondom, kacagtam harsányan, a falakat rázón és azon az éjszakán talán nem is halálos cugot kapott a Miklós izgalmában ott Lisszabonban a balkonon, hanem a kacajom érte utói a kettő híján kilencven esztendős Horthyt és megütötte a guta ... S ha én öltem meg ót, okom volt rá, történelmi és személyes: az akasztott orgoványi proletárokért, a többi kommunistáért és /öröskatona unokabátyámért, amiért a Dunába gépfegyvereztette őket. — mj — 13