A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-03 / 9. szám

Т/Ъглл^хуухсьд A két testvér Elindult két testvér világot látni-Déltájban egy erdőbe értek, ledőltek pihenni. Amikor fölébredtek, látják, — egy kő hever mellettük, a kövön valami írás. Kibetűzték, ezt olvasták: „Aki ezt a követ megleled, menj tovább az erdőben, tarts egyenesen napkelet felé. Az erdőben folyó állja utadat; ússz át a túlsó partjára. Látsz majd egy anyamedvét a bocsaival; vedd el tőle a bocsokat és juss, meg ne állj, vissza se nézz, amíg egy hegycsúcsra nem érsz. A hegyen egy házat látsz, abban a házban megleled a szerencsédet." Elolvastqk a testvérek az írást. Azt mondta a kisebbik: — Vágjunk neki együtt Lehet, hogy úgy lesz: átússzuk a folyót, elérünk a bocsokkal a házig s ott meg • leljük a szerencsénket. Az öregebbik azt felelte: — Én nem megyek az erdőbe a bocsokért, s neked se javallom. Először azért nem, mert senki se tudja, igazat mond-e az írás; talán csúfságból írták a kőre, s talán nem is jól olvastuk. Másodszor azért nem: még ha igaz is az írás, betérünk az erdőbe, meglep a sötét éjszaka, nem találjuk meg a folyót, eltévedünk. S ha megtaláljuk is, hogyan ússzuk át? Hátha sebessodrú, hátha igen széles? Harmadszor azért nem; ha átússzuk :s, könnyű-e elvenni az anyamedvétöl a bocsait? Szétmarcangol bennünket a medve, s ahelyett, hogy meglelnénk a szerencsénket, halálunkat leljük az jön valaki más, elolvassa a kövön az írást, s megleli a szerencséjét, mi meg elszalaszt juk. Harmadszor azért: semminek sem tudunk örülni, amiért meg nem dolgozunk, amiért nem vesződtünk. Negyedszer azért: nem akarom, hogy bárki is azt higgye, megijedtem. Azt felelte rá az öregebbik: — A közmondás is azt tartja: ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Meg azt hogy: jobb ma egy i eréb, mint holnap egy túzok. A kisebbik rávágta: — Én meg azt hallottam: aki far-' kastól fél, ne menjen az erdőbe. Meg azt, hogy: senkinek se repül a sültgalamb a szájába. Én bizony elmegyek! El is indult. Az öregebbik ottmaradt. Alig lépett néhányat az erdőben a kisebbik testvér, megtalálta a folyót, átúszott a túlsó partra, ott nyomban rátalált az anyamedvére. Az éppen aludt. A kisebbik testvér jelkapta a bocsokat, s jutott a hegy jelé, meg se állt, vissza se nézett. Amint fölért a csúcsra, emberek siettek a fogadására, hintóba ültették, úgy vitték a városba, kikiáltották cárjuknak. Öt esztendeig uralkodott a kisebbik testvér. A hatodik évben haddal támadt rá egy másik cár, egy hatalmasabb; bevette a várost, őt meg elkergette. A kisebbik testvér akkor megint nyakába vette a világot. Megkereste bátyját. erdőben. Negyedszer azért nem: ha el tudjuk venni a medvétől a bocsait, nem tudunk pihenő nélkül jeljutni a hegyre. Főképpen meg azért nem, mert nem mondja az írás, miféle szerencsét lelünk abban a házban. Lehet, hogy olyan szerencse vár ott, amilyent nem is kívánunk magunknak! A kisebbik azt mondta: , — Nem úgy lesz az! Hiába csak nem vésték az írást a kőre! Aztán világos is az írás! Próbáljuk meg' Először azért, mert semmi bajunk nem esik, ha megpróbálkozunk. Másodszor azért: ha mi nem megyünk, Az egy faluban éldegélt, ha nem is nagy módban, de nem is szegényen. Megörültek egymásnak a testvérek, elmondták rendre az életük sorát. Azt mondta az öregebbik: — Látod, nekem volt igazam: én mindvégig csöndesen éltem békében, te meg, ha cár voltál is, sok bajt láttál,' sok rosszat értél. Ráfelelt a kisebbik: — Nem bántam meg, hogy akkor szerencsét próbáltam — ha most rosszul megy is sorom, azért van mire emlékeznem, neked pedig még emlékeid sincsenek! L. N. Tolsztoj A lanputi király és a kovács Langarut országában uralkodott egy király, aki sokáig hiába kereste a bölcsek kövét. Élt a fővárosban egy kovács. Egyszer egy fejszét készített és eladta. Az az ember, aki megvette a fejszét, elment fát vágni. Nekilendítette a fejszét, de elvétette, és egy kőre csapott le. A fejsze éle kicsorbult. A kő a bölcsek köve volt: érintésétől a vas arannyá változik. Az ember megnézte a fejszét, látta, hogy megsárgult, éle teljesen kicsorbult, nagy haragra gerjedt és azt mondta: — A kovács megcsalt, réz fejszét adott el nekem. Elment a kovácshoz, hogy összeszidja. A kovács okos ember vplt és megkérdezte: — Mitől csorbult ki a fejsze éle? Minek vágtad neki? A favágó elvezette a kovácsot az erdőbe; megmutatta a fatörzset és így szólt: — Ezt a törzset akartam széthasítani és ott arra a kőre csaptam. Visszakövetelte a kovácstól a fejsze árát, visszaadta a fejszét és elment. A kovács magával vitte a követ. Csak hozzá kellett értetnie egy darab vashoz és az máris arannyá változott. A kovács úgy meggazdagodott, hogy szerit-számát se tudta kincseinek. A király azt mondta: — Isten kegyeltje ez a kovács. Sok mindene van, megkérem lányát a fiam számára. A király megkérte a lányt, és nagyban készültek a lakodalomra. A kovács azt gondolta magában: „Mit adhatnék hozományul értékesebbet és jobbat ennél a kőnél?" Betette a követ egy arany szekrénykébe, lepecsételte és odaadta lányának. Semmi mást nem adott hozományul. A királyi palota erkélye a tengerre nyílt. A király az erkélyen ült. Azt mondta: — Mutassátok meg nekem a menyem hozományát, meg akarom látni, mit hozott magával. Odaadták a szekrénykét és azt mondták: — Semmi mást nem hozott, mint ezt. • A király kinyitotta a szekrénykét; látta, hogy egy közönséges darab kő van benne. A király felháborodottan szólt: — Azért kértem meg paraszt lányát, hogy dús hozományt adjon, ha már olyan töméntelen gazdagsága van. És bedobta a követ a tengerbe. Eljött a kovács és mindent elmondott. Keresték-keresték a követ, de hogy lehetett volna megtalálni ? Milyen vágyva kívánkozott utána a király, milyen könnyen jutott hozzá és milyen meggondolatlanul dobta el magától! 14