A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-24 / 8. szám

őyősehm tánc аз ehjiumban Az észak-berlini Elizium tánc­terme ezen a péntek estén ér­dekes látványt nyújtott, min­den áttagnémet szemét gyö­nyörködtette volna: egymás hegyén-hátán nyüzsögtek az egyenruhák. A színpompás kép hátterét a „Wehrmacht" CÍU-kaszürke és terepzöld unifor­misai adták meg, tarka jellegét viszont inkább a különféle párt­egyenruhák sötét- és világos­barna, aranybarna és fekete színeinek köszönhette. Az SA barna ingei elvegyültek a Hitler Ifjúság jóval világosabb ingei­vel, a Todt-szervezet éppúgy képviselve volt, mint a Biro­dalmi Munkaszolgálat, ott lát­hattuk az aranyfácánoknak ne­vezett kiüönmegbízattak sárgás egyenruháit, megjelenték poli­tikai vezetők és légoltalmi kö­zegek. Ám nemcsak a férfiak ö'tHltek ilyen szívderítő jel­mezt, sok fiatal leány is egyen­ruhát viselt, mintha a Német Lány szövetség, a Munkaszolgá­lat, a Todt-szervezet minden rendű és rangú vezetője megje­lent twflrad a vezetett bárá­nyokkal egyetemben. A civilek elvesztek ebben a forgatagban, jelentéktelenek vo'tak és unalmasak az egyen­ruhák között, mint ahogy oda­kint az utcákon a polgári nép sem jutott jelentőséghez a ná­cikkal szemben. A nácizmus minden, a nép semmi. A terem szélén álló asztalt sem méltatták figyelemre; egy lány és három fiatalember ült mellette. Egyikük sem viselt egyenruhát, pártjélvény sem vo't rajtuk. Eőször egy férfi kíséretében a fiatal leány lépett be a te­rembe; később egy másik fia> Member engedélyt kért, hogy melléjük ülhessen és végül még egy civilruhás férfi telepedett az asztalukhoz. A fiatal pár egyszer táncolni próbált a to­longásban. A két másik férfi ezalatt beszédbe ereszkedett: beszélgetésükbe később a gyű­rötten és fethevillten visszatérő pár is bekapcsolódott. Az egyik férfi, úgy harminc­éves lehetett, homloka már ma­gasodott, haja gyérült, kényel­mesen hátradőlt a székén, s egy ideig némán figyelte a nyüzsgő táncparkettet és a szomszédos asztalokat. — Rosszul választott találka­hely, — jegyezte meg közöm­bösen, alig nézett a többlekre. Részlet Hans Fallada: „Ein jeder stirbt für sich allein" (Meghalnod magadnak kell) című regényéből. A könyv a hitlerizmus sötét világába vezet vissza minket. Idő 1940, szín Hitler Németországa. A világ­hírű író regénye izgalmas olvasmány és egyben meg­rázó figyelmeztetés: emberek, emlékezzetek! A szét­ágazó történet egyik drámai mozzanata következik. — A mi aszMunk jóformán az egyetlen, amelynél civilek ül­nek. Feltűnést keltünk. A gavallér mosolyogva for­dült a fiatal leányhoz, de szavai a magashomlokú férfinek szól­tak: — Ellenkezőleg, Grigo'eil, egyáltalában nem néznek, leg­feljebb lenéznek rrtfckel. Az uraságoknak csak az jár a fe­jükben, hogy ez az úgynevezett franciaországi győzelem néhány hetes fáncengedélyt hozott. — Ne mondj nevet! Semmi körülmények között sem! — szólt rá a magashomlokú férfi élesen. Néhány pillanatig hallgattak. A lány mutatóujjával köröket rajzolt az asztalra, nem pillan­tott fel, bár érezte, hogy mind a három férfi szeme ráfordult. — Trudel — szólalt meg a harmadik férfi, az arca olyan ártatlan, mint valami nagyra -nőtt csecsemőé — itt az alkal­mas pillanat, nti hírrel jöttél? A szomszédos asztalok jófor­mán üresek, mindenki táncol. Halljuk! A két másik férfi hallgatása csak beleegyezést jelenthetett. Baunumn Trudel lesütött szem­mel, akadozva mondta: — Azt hiszem, hibát követtem el. Nem tartottam be a szavam. En ugyan nem tartom hibának ... — Elég a szószaporításból! — vetette oda megvetően a magashomlokú. — Már te is felcsapsz libának ? Ne locsog], mondd meg kxreken, mi tör­tént! A lány felnézett. Pillantása körülrebbent a férfiakon, úgy látta, kegyetlen hidegséggel néznek vissza rá. Szemében két könnycseop csillant meg. Be­szélni akart, nem tudott. A zsebkendőjét kereste ... A magashom'okú hátratá­maszkodott. Halk, átnyújtott füttyentést haloták. — Ne lo­csogjon? Hiszen már tocsogott! Csak rá kell nézni! Trudel lovagja hevesen tilta­kozott: — Lehetetlen! Trudel színarany. Mondd meg nekik, bogy nem fecsegtél, Trudel! — Bátorítóan megszorította a ke­zét. A csecsemöképü kerek, mély­kék szeme várakozón, csaknem Mfejtezésteleniil nyugodott a lámy arcán. A magashomlokú rvyakigtáb megvetően mosoly­gott. A hamutartóban elnyomta a cigarettáját és gúnyosan mondta: Nos, kisasszonyom? Trudel erőt vett magán, bát­ran suttogta: — Igen, igaza van. Eljárt a szám. Az apósom Ottó ha'álhlrét hozta. Ez vala­hogy földhöz vágott. Megmond­tam neki, hogy az egyik sejt­ben dolgozom. — Neveket mondtál ? — A csecsemő jámborban nézett rá, de a szava vágott, mint a kés, ezt a metsző hangot senki sem tételezte volna fel róla. — Nem mondtam, ez termé­szetes. Az apósom különben is régi munkás, az ki nem nyitja a száját. — Az apósod más lapra tar­tozik, az elsőn te vagy! Azt á Htod nem mondtál neveket... — Elhiheted. Grigoleit! En nem hazudok. Önként vallot­tam be a hibám. — Már megint egy nevet ej­tett ki, Baumann kisasszony! A csecsemöképü közbeszólt: — Mondott -e most neveket vagy nem mondott, teljesen egyre megy! Hát nem értitek? El­mondta, hogy sejtben dolgozik, nem elég ? Egyszer locsogott, megint locsogni fog. Ha az is-, mert urak kezet emelnek rá, ha megkínozzák egy kicsit, beszélni fog, egészen mindegy, mit árult el eddig. — Nem árulok el semmit, in­kább meghálok! — kiáltotta Trudel lángoló arccal. — Ö! — húzta el a szót a magashomlokú, — meghalni na­gyon egyszerű, Baumann kis­assz/v- de néha a háláit még fölöttéb kellemetlen dolgok is megelőzik! — Könyörtelenek vagytok — nézett rájuk a fiatál lány. — Hibát követtem el, de... — En is úgy találom — nyil­vánított véleményt a lány ol­dalán ülő fiatálember. — Meg­nézzük az apósát és ha megbíz­ható ... — Ezeknek a keze alatt nem létezik megbízhatóság — in­tette le Grigoleit. — Trudel — szólalt meg a csecsemőképű szelíd mosollyal, l— Trudel —/neveket még nem árultát el, ugye azt mondtad az imént? — Nem is tettem! — Es ha jól értettem, kész volnál meghalni, mielőtt ilyet tennél ? * — Igen! Igen! Igen! — kiál­totta szenvedélyesen. — Nos —, mondta a csecse­möképü és megnyerően mosoly­gott, — nos, Trudel, mi lenne, ha ma este meghálnál, még mi­előtt alkalmad lenne tovább fe­csegni? Ez némi bizonyosságot nyújtana nekünk és rengeteg munkától kímélne meg ... Haotti csend támadt a négy ember között. A lány arca mészfehér. A gavallérja egy­szer kimondta: „Nem", és kezét könnyedén a lány kezére tette. Es csak egy pillanatra. A magashomlokú újból ciga­rettára gyújtott, a csecsemöké­pü észrevétlenül mosolygott, mikor látta, hogy a másik keze remeg. Majd a szótlan, sápadt lány mellett ülő sötéthajúhoz fordult: — Nemet mond. De tulajdonképpen miért? Ez lenne a fe'adat legkielégitöbb megol­dása, még hozzá olyan megöl-18

Next

/
Oldalképek
Tartalom