A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-24 / 8. szám

О nkéntelenül adom ezt a címet az alább következő kis cikknek, mivel orvosismerősöm is ezt az enyhén ironikus megnevezést használta azokra a sűrűn előforduló szélsőséges asetekre, amelyek az orvos idejét és erejét felesleges módon veszik igénybe. Kimondottan a saját orvosi gyakorlatában megtörtént eseteket meséw el, de a cím tréfás kifejezés lehet azoknak a felelőtlen megnyilvánulásoknak, amelyek gyakorta próbára teszik az orvos annyira ismert jóságat és türelmét. Nagyon gyakori orvosi panasz, hogy a páciensek nagyrésze nem tudja, hol kezdődik a beteg joga és hol végződik az orvos felelőssége. G. doktor (csak így említem szerénykedő kérésére) szemmel láthatóan meglepődött azon, hogy interjút akarok készíteni az orvos mindennapi életéről vele, hiszen a vidéki orvos élete most sem terjed túl az idegfeszítő munka mellett a kisvárosi megszokottságok határain, — de ha tnár mindenképp interjúnak kell lenni, legyen! Egy olyan kérdésről kezdett beszélni, amely sokkal közelebb vitt a tudósítás céljához, mintha szokványos kérdéseket tettem volna fel. — A vidéki kórházak és rendelők — mondta G. doktor — olyan megterhelésnek vannak kitéve, hogy az orvosok és az egész egészségügyi apparátus csak fokozott munkával tudják kötelességüket ellátni. Ennek nagyon egyszerű okai vannak, s talán a legfőbb magyarázata az, hogy a betegbiztosítás, az orvosi segítség és a kórházi kezelés ma annyira társadalmasított, hogy a kevésbé rászoruló is igénybe veszi, s ezzel a mi munkánk megszaporodott. — Itt van például a mi városunk. A háború előtt csak egy kis kórháza volt, 70—80 ággyal, egy vezető és két segédorvossal. Ügy-ahogy az akkori igényeknek, jobban mondva a kényszerűségnek megfelelt az a felszerelés, ma pedig, amikor két modern épületből álló kórházunk van 450 ággyal, és körülbelül 400 alkalmazottal, szűknek bizonyul a kórház. Azelőtt a kis kórház alig telt meg beteggel, ma nem tudjuk hová tenni őket. Főként az anyák veszik igénybe, nem akarják otthon ápolni gyerekeiket, indokolatlan esetekben is behozzák őket a kórházba. Igaz, nagyon szép gyermekgyógyászatunk van, 120 ággyal, de talán még sem kellene minden kis baj esetén ideszaladni. — Milyen osztályai vannak a kórháznak ? — Gégészeti, sebészeti, gynekológiai, szülészeti, urológiai, onkológiai, transzfúziós osztályai, és az említett gyermekgyógyászat ... Jóformán majdnem mindenfajta betegség gyógyítására be vagyunk rendezkedve, s azonfelül bent a városban, egyelőre az YMCA-ban elhelyezett poliklinikán és a város egyéb épületeiben meghúzódó szakorvosi rendelőkben nyújtunk orvosi segítséget. Látszólag nagyon egyszerűen megy mindez, s mégis sok problémánk van. Itt van mindjárt a poliklinika kérdése. Hat évvel ezelőtt megkezdték az építkezést, s ki tudja, mi okból, félbemaradt, így kényteleutazzon ki az egyik községbe súlyos beteghez. Persze, járművet nem kapott, s az illető, mielőtt az orvos kijuthatott volna hozzá, meghalt. Ez az az eset, amikor nem tudják az emberek, hogy meddig terjed az orvos felelőssége. Ahelyett, hogy a mentőszolgálatot vették volna igénybe — és idejében! — egy agyondolgozott, kialvatlan orvost zaklattak, aki járművel sem rendelkezett, hogy kijuthasson a beteghez. Pedig neveljük az embereket, a vöröskereszt útján folyton oktatjuk őket, hogy időben és lehetőleg nappal kérjék az orvosi segítséget. Az én praxisomban is szám-ORVOSI ÖRÖMÖK nek vagyunk több helyen rendelni, ami eléggé megnehezíti a munkát. Vagy beszéljünk a kórház bajairól. Azonfelül, hogy hiányunk van ápolószemélyzetben, s hogy a mostani személyzetünknek sem tudunk megfelelő lakásokat biztosítani, legnagyobb gondunk a vízhiány. Vízhiány van az egész városban, de legjobban a kórház érzi meg. 50—60 kilométerről, Hrinyováról vezetik ide a vizet vascsöveken s ezek nyáron valósággal kiszáradnak. Képzelje el, hogy műtétek előtt úgy mosakszik be az orvos, hogy az asszisztens önti a kezére a vizet, de ügy adagolva, mint az orvosságot. A betegek például a látogatóktól nem kívánnak mást, minthogy vizet hozzanak nekik a látogatások alkalmával. Mosakodni szokásosan a maslinyeci ásványvízben mosakszanak és fogat is ezzel mosnak... — De nem is ez a legnagyobb baj, hanem a fokozott igénybevétel. Azelőtt még a legsúlyosabb betegségek esetén sem hívtak orvost, ma pedig egy közönséges nátha miatt is képesek az orvost kizavarni az ágyból. Már kiszámítottuk, hogy a poliklinikán dolgozó kollégák átlagos életkora 53 év, hárman vannak 70 évén felül. Ezek az idős kollégák úgyszólván erejüket meghaladó munkát végeznek. Itt van például az egyik orvos esete. Nemrégiben perbe fogták azon a címen, hogy nem nyújtott orvosi segítséget egy haldokló betegnek. Voltaképpen úgy történt a dolog, hogy az illető kolléga egyvégtében három rendelési időt dolgozott végig, egyet a poliklinika rendelőjében s aztán még két vidéki rendelőben, s mikor haza érkezett, hogy a második éjjel már aludjon is valami keveset, kap egy telefonfelhívást, hogy sürgősen talan eset fordult elő, hogy feleslegesen háborgattak. A legtöbbször az történt, hogy a beteg hozzátartozói kivárták az éjjeli szolgálatot, és akkor hívtak. Rendszerint valami csekély baj miatt, s azzal mentegetőztek, hogy nem akartak előbb zavarni, hátha elmúlik a betegség, de most már igazán kénytelenek voltak hívni. Persze, az éjszaka az az idő, amikor a kisebb betegségek is a komolyabb betegségek látszatát kelthetik, s ilyenkor egy normális lefolyású járványos náthában szenvedő beteg állapotán is megijednek a folyton aggódó hozzátartozók. De voltak az ilyennél cifrább eseteim is; azonban ez is tipikus eset, amit elmondok. Egy anya kétségbeesve telefonált, hogy azonnal menjek, mert a fiacskája súlyos beteg. Rohanok ki a megadott címre, az anya a gyereke ágya fölött tördeli a kezét, és az orvosnak annyira megszokott, bizalmatkérő pillantásait .küldi felém. Nem láttam semmi különöset a gyereken, s ezért rögtön megkérdeztem, hogy mennyi a láza a betegnek. A legnagyobb megrökönyödésemre azt felelte, hogy nem merte megmérni, mert attól félt, túl sokat talál mérni. Megmértem aztán én, és a lázmérő 36,7°-ot mutatott. Egyébként a gyereknek semmi néven nevezendő hibája nem volt. — Egyszer egy harminc év körüli fiatalasszony hívott, hogy nagyon betegnek érzi magát. Akkor még nem tudtam, hogy ő az a migrénes típus, tehát kötelességszerűen, aggódó sietséggel mentem oda is. Fekszik az ágyban, láza nincs, semmije sem fáj, de mégis azt hajtogatja, hogy ő beteg. Alaposabban megvizsgálom, akkor sem találok semmi betegséget. Kérdezem aztán, már inkább az udvariasság kedvéért, hogy mi a tulajdonképpeni panasza, amire azt mondja nekem: „Doktor úr, nekem kényes mellhártyám van!" „S volt már beteg a mellhártyája?" — kérdeztem aztán már kicsit türelmemet vesztve. „Nem, nem! Csak ügy érzem, hogy valami készülőben van." Hát ezen már se bosszankodni, se nevetni nem lehetett. Mintha csak azt mondta volna, hogy kényes a csiklandásra. — Hogy el ne felejtsem az esetek legszebbikét, el kell mesélnem, hogyan járt a kollégám Egyszer késő este csengetnek a lakásán, egy vidéki atyafi áll a kapuban és sürgeti az orvost, hogy azonnal jöjjön ki vele az egyik faluba, mert ott nagybeteg a sógora. Autóba ültek és kihajtottak az illető faluba. A vidéki az egyik háznál megállítja a kocsit azzal, hogy beszól a házba előbb. Az orvos kiengedi a kocsiból, látja, amint bemegy az udvarba. Várja, hogy kijöjjön, de bizony nem jött az ki egy óra múlva sem. Az történt, hogy az ember, miután lekéste az utolsó autóbuszt, az orvossal vitette ki magát a falujába. Ott meg egy idegen udvaron és kerten keresztül elillant. — Arról már akár említést sem teszek, hogy nem egy páciensünk azt is megteszi, hogy ha látja, hogy sokan vannak a várószobában, csak beadja betegcéduláját és a címét, s hazamegy lefeküdni. Általában elmondhatom tapasztalataim alapján, hogy a betegeknek egy tekintélyes része vagy képzelt beteg, vagy indokolatlan módon él vissza az orvos áldozatkészségével, igénybevéve nem egyszer szabadidejét és pihenő óráit is. Pedig orvos soha nem tett-, annyit a betegért, mint ma, és a dolgozó ember sem részesült ilyen messzemenő egészségügyi gondoskodásban soha mint ma, és mégis anynyi panasszal vannak tele az emberek, hogy néha már emberfeletti dolognak tűnik meghallgatni is. Hiába, nagyon megnőttek az életigények, s ha valahol, hát ezen a téren nagyon kifejezik az emberek igényeiket. Bizony, bizony doktor úr, ha már írtunk erről a kérdésről, amit különben állandóan magá-: ban hord az orvos és évek, évtizedek hosszú során diszkréten elhallgat, a legjobban talán Huszka slágerével fejezhetnénk be az írást, hogy „... azt azért senki sem kérdezi a doktortól: doktor űr, a maga szíve sose • fáj?". Mikus Sándor 16