A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-24 / 8. szám

J\ntdiáb fáa>i jmtj&iAa/ Bokor András bácsi a felszabadulásig közönséges útkaparóként dolgozott a 309-es úton. Kaviccsal takarta be a gödrösödő úttestet, kisarabolta a szemtelenül terjeszekdő dudvát és lekaszálta az útmenti árkok füvét. így teltek munkás napjai. Maga sem sejtette, hogy 1944 őszén a felszabadulás mennyire megváltoztatja élete folyását. Igaz, hogy csak egyszer kacsintott rá Várakozó Ottó rajza a szerencse, de ö akkor üstökön ragadta és tíz esztendeig urasan élt belőle. De lássuk csak, hogy is történt? 1946-ban az öreg komótfiából előkerültek az amerikás rokonok címei, és ki milyen ügyesen szívhezszólóan tudta, megírta az óceánon túli rokonoknak a háború szörnyűségeit. A történeti hűség kedvéért meg kell mondani azt is, hogy ezekből a híradásokból nem hiányoztak a túlzások, vagy nevezzük nevén, a hazugságok sem. E motívumoknak ugyanis az volt a céljuk, hogy minél jobban megpuhítsák az amerikánus rokoni szíveket és a lehető legerősebben hassanak azokra az idegekre, amelyek a pénztárcák kinyitását szabályozzák. András bácsi is előkotorta öccse utolsó levelét, amelyben arról tudatta, hogy vállalkozása csöd szélén áll. Ennek már ügy másfél évtizede. Azóta nem is leveleztek. Minek idegesítette volna itthoni gondokkal a bajba került testvért. De most hogy az úton naponként látta az amerikás csomagokkal megrakott postakocsit, valahogy benne is felébredt a testvéri szeretet, feltette az okulárét és nagy szálkás betűkkel ő is tudatta magáról, hogy él és egy kis segítség jól jönne, mert „két hétig a bunkerben majd éhen vesztünk, az aknák elvitték a ház sarkát és a harcok alatt a katonák mindenükből kifosztották". Gondolkozott még egy ideig és miután kevésnek találta a megindító sorokat, még hozzátette: „Szegény asszony a front óta az ágyat nyomja, nem is tudom, hogy meddig bírja ..." A levélnek volt is foganatja. Két hét se telt bele, András bácsi száz dollárt kapott távirati úton és útban volt három csomag. A levélből azt is megtudta, hogy öccsét a háború kirántotta a sárból és a katonai megrendelésekből milliomos lett. András bácsi egyre ritkábban járt el a munkába és egyre gyakrabban tanyázott a félkezű partizán kocsmájában. A talicska, a lapát meg a tizenkétágú villa árván maradt. Mikor fogytán volt a pénz, ment az újabb levél Amerikába az orosz katonák szörnyű tetteiről, éhségről, ragályos nyavalyáról és ki győzné még felsorolni az öreg találékonyságának eredményeit. Jött is a pénz, meg a hasas csomagok, amit ugyancsak dobra vert. Az öreg úgy rászokott az italra, hogy józannak még a hitestársa is igen ritkán látta. El is keseredett Bori néni és a szomszédoknak sírta el bánatát. Andris bácsi a fenekére vert a ház tatarozására kapott jelentős pénzöszszegnek is. így ment ez majdnem tíz esztendeig. Szegény Bori nénibe már csak hálni járt a lélek. Szégyen bevallani, öregségére az ittas ember még el is agyabugyálta és éjnek idején egy szál ingben kiverte a házból. Nem bírtuk már elviselni a tisztes öregasszony szomorú sorsát, hát cselhez folyamodtunk. Bori néni áthozta a régi amerikás leveleket. Szereztünk egy hasonló borítékot, ráragasztottuk a leáztatott bélyeget, tussal megrajzoltuk a bélyegzőt és megírtuk András bácsinak öccse nevében, hogy rájött turpisságára, hazugságaira. Szégyellje magát, hogy kocsmatöltelék lett, de a pünkösdi királyságnak vége, ha nem változtat életén. Bedobtuk a levelet a kapun és vártuk a hatást. Az öreg sírvafakadt, mikor a tornácon elolvasta a levelet. Sokáig hitetlenkedve forgatta kezében az írást, aztán cifrát káromkodott és földhöz csapta. Aznap úgy berúgott hogy zárórakor ketten vezették haza. Másnap ágynak dőlt és egy hétig búskomoran feküdt. Alig lehetett szavát hallani. Végiggondolta életének fénykorát és sóhajtozott az elherdált ezresek után. Egy pillanatra felvillant benne a józan munkás élet szeretete és valami új, fiatalos erő szökött ereibe. Magára kapta ruháját, megkente a nyikorgó talicskát és megindult a régi munkába. Az útbiztosság előtt délutánig várt a főnökre, komoran pipálgatva. Mikor végre megjött a főnök, András bácsi szűkszavúan bejelentette, hogy szeretné elfoglalni tíz év előtti helyét. — Nincs hely öregem. Évekig reméltük, hogy észretér — de tíz év az nagy idő. Maga már csak eléldegél Amerikából, meg az öregségi segélyből — szólt csipkelődve a hivatalnok. Andris bácsit szíven ütötték a szavak, fáradt szeme nedves lett és szédelegve, köszönés nélkül támolygott ki az irodából. A dereka is sajogni kezdett kegyetlenül. Elindult hazafelé, de minden tíz lépés után pihennie kellett. Az üres talicska is elviselhetetfenül húzta a kezét. Úgy érezte, hogy elfogyott a levegőy és az erdő felől idelopakodó akácillat is fojtogatta. Már sötétedett, mikor hazatért. Szótlanul lefeküdt. Nagyokat sóhajtozott, reggelre meghalt. SZŰCS BÉLA Csend Ülök vén füzek csendes árnyán, a kis patak, mint néma test pihen alattam s úgy borul rám az est, az est. Távoli zajt és madár dalát lágy esti szellő messze csent s lassan kibontja zászlaját a csend, a csend. A vén fűzfán ó, meg se rebben sehol sem egy ezüst levél, a patak felett szunyókál csendben a szél, a szél. Szívemben érzem: most vonul az éj ködében halkan odalent egy titok s áldón rám borul: a csend, a-csend. FENYŐ OTTÓ 182