A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-10 / 6. szám

Zala József (3sal lókö oz ? , A Magas-Tátrát mindig megcsodálom. M'/r Fürdők forrását áldón szürcsölöm. Of kép varázsa kábít minden tájon, De visszavár szülő Csallóközöm. ... Füz-virágzáskor indított az élet, Mint pihés bolyhon libbenő magot. A gyümölcsfabimbók: pirosak, fehérek Ígértek termést, érett holnapot, ... Növekedtem... Szekérzörgés, kakasszó, Meg aranyszínű kislibák, csibék Ébresztettek és elfeledtem a jó Hajnali alvás harmatos ízét. Szobánk homályos volt, kis ablakokkal, Hol muskátli nem hiányozhatott; Anyám akácvirág és jázminokkal Űzte el olykor a dohos szagot, ... Egyszer nyáron a harmatos határba — Első fiát — aratni vitt apám. Az arany-rendet oly ütemben vágta, Négyen sem tudnók felszedni talán. Fü volt asztalunk. Jóízűen ettünk, Ha jött a dél, a tikkasztó, tüzes; Rövid álmunkban őrködött felettünk Az árokparti alacsony füzes. ... Szemben velünk a kastély; hol a régi Időkben Mátyás napokig maradt, Tornyán összegyűl gondját megbeszélni Az iitrakész, panaszos fecskehad. ,.. Zörgő szekerek a tengerit hozzák, Vadlibák szállnak, céljuk a Duna. Vidám szó mellett szorgos kezek fosztják; Kurta éj száll az őszi falura. ... Néhány pajtás ... tüdőbaj elragadta. Nem érhették meg az élet delét. Benőtt sírjukra hangtalan hullatja A szomorúfűz sárgult levelét.., Télen sokan erdőírtásra mentek. Lomha csónakkal járták a Dunát; Hogy ne fázzon az öreg, asszony, gyermek, Szekéren hoztak rőzsét, tűzifát. Lány, ifjú s öregasszony tollat fosztott Este, s szidta, ki nincs jelen, nagyon, A házigazda kukoricát morzsolt A kés-szélű, ekelábú padon. Kákás talajvíz hajlékony jegére Futott a gyermek. — Minek könyv, füzet! — Ha leszakadt, — száraz volt hazaérve, Nincs más tanú, csak a kopár jüzeíc. ,,. Jártam azóta mindenféle tájat, Tudást szomjazó, falusi gyerek. Utamba löktek akadályt is, százat, De nem buktam el és megyek, megyek! El-eljárok, hol a füzes partod mossa A sors-folyó. — Szülő Csallóközöm, Legyen békés és boldog néped sorsa! Holnapodban legyen több dal, s öröm! • sr ti b-v^1 С,ГП rr г lozser Árpád hét a Tát >ábarv 1 ÉRKEZÉS Holtfáradtan értiink a turistaszállóba. Hogyha rajtunk állt volna, már az út közepén belefekszünk lógó nyelvvel, kutyaként a hóba. HÚSZ PERCCEL KÉSŐBB — Egy szobában húsz ember! Kész. Ügy rúgtam be sok koloncom felbontott ágyam alá, mint cipőimet szoktam otthon. ISMERKEDÉS Kínálta niagát hazának a Fenyves meg a Hosszúrét. Ügy vett ölébe a Fátra, mmt anya dacos gyermekét MAGYAROK HAZAFELE EGY SlXÜRÁRÖL Jártuk vígan a Fenyvest, mígnem ránk feketült a fátrai ég. Aztán: „Sílécet lecsatolni!" s lestiik a szállót, messzl-e még? A CSÜCSON Csak összenéztünk s nevettünk. Lihegve, mintha mi hoztuk volna a hegyet, s magunk alá csapva, a tetejébe ültünk volna pihenni keveset. Örültünk neki, pedig mászás közben azt kívántuk: hordja el a fene! Átkoztuk, mint az Alpeseket Móricz ott silbakló „szögedi" embere, TALÁLKOZÁS JÄNOSlKKAL Én egy pohár málnát iszogattam, б a falra festve duhajkodott Magyarul káromkodott a mester, míg javította a sílécemet: — Maga magyar? — Hol nincs mibelőlünk, Rézzel kivert fokosát úgy fogta, fiam? — jött rá a csendes felelet. mint én esés közben a síbotot. BŰNTUDAT-FÉLE Messze a világ bajától, gyakran szállt meg valami bűntudat-féle. Lázadó-magamat korholgattam, ki még most se szórt hamut fejére. — Fiú, olyan kézre acsarogsz, ládd, mely simogat s tőled úgyse retten. Most is egy hét kedvet simított rád. — így mormogtam, de nem sokra mentem. MÉG EGYSZER A CSÚCSON Magam voltam s olyan egyedül, hogy már azt gondoltam, templomban vagyok. Hóba állított síléceimmel roggyant kereszt-félét formált a bot. Alkonyodott. Tömjénként kavargott a telt homály, mint valami misén. Jóval alattam melléko'tárként lobbant Szentmárton: egy maroknyi fény.