A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-10 / 6. szám

Az újesztendő küszöbén — adósság nélkül... Amikor mellémüit a Kassai Városi Nemzeti Bizottság folyosóján a várakozók padjára, csak egy futó pillantással vettem tudomásul érkezését. Miután a várakozás egyre hosszabbra nyúlt, s a mezőgazdasági ügyosztály előtt csak mi ketten várakoztunk, az unatkozó ember kíváncsiságával jobban szemügyre vettem. Magas, szőke ember volt, rövidre nyírt bajuszkával, lódenkabátban, sáros gumicsizmában. És mégsem kinézése és öltözéke fogta meg érdeklődésem, de az a mozdulat, ahogy aktatáskáját szorította a hóna alá. Valami féltő apai gondossággal tartotta, egy pillanatra se tette maga mellé s amikor cigarettára gyújtott, a táskát térde közé vette. Elmosolyodtam és taíán ez a mosoly indította el ismeretségünket. Néhány közömbös mondat az időjárásról, a várakozás végtelenségéről s megtörtént a bemutatkozás. — Gazsi László a neve — tudtam meg. Nem tudtam megállni s mosolyogva megkérdeztem, talán kincseket rejt a táskája, hogy oly féltve őrzi. Idegesen megrezzen, kutatóan szemembe néz — s azután ö is elmosolyodott. — Hát, úgy valahogy — válaszolta — pénzt, sok pénzt. A decemberi előleget viszem ki a tagságnak. — Megindult a szó, Gazsi László mindjobban belemelegedett a beszédbe. A szinai egységes földművesszövetkezet könyvelője, a bankban járt Kassán, a munkaegységek után járó előleget viszi haza a tagoknak. Alig kellett kérdeznem, a szövetkezetére, munkájára büszke emberből folyt a szó. A szinai EFSZ a kassai járás egyik legnagyobb szövetkezete. 1876 hektáron gazdálkodik a 189 tag, most immár hetedik éve. 1950-et írtak, amikor az első tagok megvetették alapját. Átvészelték a szövetkezeti mozgalom gyermekbetegségeit, nem egyszer néztek farkasszemet a feloszlás rémével, sokan ki is léptek a közösből, de a bennmaradok még acélosabbá edzve megmutatták Szinán: a szövetkezeti gazdálkodásban van a jövő. S ma? A falu kétezer lelket számlál, 189 gazda dolgozik a szövetkezetben s már csak 52-en törik magányosan, egyedül a földet. A falu lakosai közül persze sokan jarnak be dolgozni Kassára a gyárakba, de ők is hazajönnek majd, várja őket az egyre jobban működő szövetkezet. — Szóval csak jót mondhat, hibák nincsenek? — kockáztattam meg egy kétkedő kérdést. — Emberek közössége a mi szövetkezetünk is — s van-e ember gyarlóság, hiba nélkül ? Nálunk is voltak és vannak hibák. Pedig a vezetőség érti a dolgát. Csabala István, az elnök, már három éve vezeti a szövetkezetet. Jó szakember, a tagok tűzbe mennének érte, de ő is érettük. Kovács Pál, az agronómus méltó párja neki, jól érti a mezőgazdaság minden csínjátbínját, pedig nem tanult soha mezőgazdasági tudományt, gyakorlati ember. Járna tanfolyamra is, csakhogy a magyar nyelven kívül nem beszél egy szót se másként, magyar szakiskola pedig nincs a környéken. De nehogy azt higgye valaki, hogy azért nem képezi magát. Ami magyarnyelvű szakkönyvet talál, azt mind végigtanulmányozza, most is viszek neki néhányat. No és a hibák? — böki tarkójára kalapját — a hibák ... — Nem mondható, hogy a szövetkezet nem működött volna jól az elmúlt évek során, de mégse tudott kilábolni az adósságokból. Nagy az állatállománya, 4 modern sertésistállóban 1300 sertést, köztük 136 anyakocát tenyésztünk, 3 nagy istállóban 216 fejőstehenünk van, a negyedik istállót most fejeztük be és 57-ben épül egy K-98-as típusú nagyistálló, olyan modern, ahol, ha a marha orrával megnyomja a jászol peremét, önműködően friss, tiszta ivóvíz folyik a vályúba. Átlagban 5,7 liter volt a tejhozam, de nem egy tehén elérte a napi 18 literes átlagot is. Mindezt csak azért mondom, hogy láthassa, volt bevétel is, beruházás is. de az adósságok csak nem csökkentek. Én másfél esztendeje kerültem a szövetkezetbe. A gazdasági vezetés nyomait, a könyvelést úgy kellett összekeresgélnem. Aztán összeültünk Csabaiával, az elnökkel, meg a tagsággal, mérleget készítettünk az 1955-i zárszámadáshoz. Félmillió korona adósság. Benne 272 ezer korona állami kölcsön még 1953-ból. Pontos tervet csináltunk, s kitűztük a jelszót: Egy jó lyukkal beljebb húzni a nadrágszíjat. És, mintha a természet is mellénk állt volna elhatározásunkban, rég volt ilyen jó termésünk, jól fizetett az állatállomány is — egy fillérig kifizettünk minden adósságot. Az új esztendőnek tiszta lelkiismerettel, tiszta bankszámlával vághatunk neki. 1956-ban 9 korona előleget fizettünk ki munkaegységenként és 3 kilogramm terményt, most lesz a zárszámadás, még öt koronát fizetünk ki utó-osztalékként, ez összesen 14 korona munkaegységenként. Ez évben 10 koronával magasabbra tervezzük a munkaegységek értékét. És építkezni fogunk. Üj silógödröket, egy 50 vagonos takarmányraktárt. A tagok nagy része már most is új, saját házban fakik. Ez évben még több ház épül, rá sem lehet majd ismerni a falura. Sápadt arca kipitulí, s a beszéd hevében kettőnk közé a lócára tette táskáját. Most hirtelen elkomolyodva ismét hóna alá kapta és fölugrott: — Sajnos, nem időzhetem tovább, várnak a pénzre és indul az autóbuszom. Ha mifelénk jár, ne kerülje el portánkat. Megígértem. S akkor majd ismét beszámolok a szinai szövetkezet életéről. Malinovszky László /Q íel eoizor és a világ vége Ki tudja, hánytzben terjedt el már az emberek között a hír: közel a világ vége. Egy-egy ritka természeti tiinerr&nyben, üstökösök megjelenésében, napfogyatkozásban az ilyenkor kéznél levő jósok megtalálják a csalhatatlan előjeleket, a misztikus gondolkodásra hajlamos, vagy egyszerűen csak hiszékeny emberek között pedig áldozataikat. Nem egyszer tört ki már pánik az ilyen hamis hírverés miatt. Férfiak és asszonyok, öregek és fiatalok búcsúztak az élettói szomorúan vagy vigan, ki-... a maga módján. Mindenesetre meglepett arcot vághatlak, amikor észrevették, hogy étnek — túlélték a világ végét. Ilyen gondolatok nyiladoztak bennem az egyik karácsony előtti hétköznapon. Mit sem sejtve siettem el egy gyümölcsárus sátor mellett. Almát, narancsot árul ott esőben, szélben, ködben egy örökké hangos kedvű, úgynevezett „szókimondó" aszszonyság. Hosszabb ismeretség füz hozzá már így a gyümölcsökön keresztül. Ez egyszer azonban nem volt vásárló szándékom. Sürgős utam lévén már csaknem tovább haladtam, amikor rámcsattant az asszonyság energikus basszushangja: — Tessék már nézni. Itt a világ vége! Az a parasztasszony! Ott-ott, az a szoknyás, aki most száll fel a villamosra. T el ev iz or t visz! Ez már a vüág vége! Olyan lármát csapott a jóaszszony, hogy valóságos csődület támadt körülötte. A televizort cipelő falusi asszony közben felszállt a miatta késlekedő vülamosra és az nagy csüingelve elindult. Mi pedig, ismeretlen, összeverődött emberek ott maradtunk a felhevült gyümölcsárusnó körül és egyszerre bennünk is csilingelő jókedv áradt el. A világ vége és a televizor! A kettő sehogy sem függ össze, mégis valamennyien, akik a jelenetnek tanúi voltunk, értettük a gondolattársítást. íme, egy kerekképü, szoknyás menyecske megdöntött minden esetleges hamis elképzelést arról, hogy a mai falu dolgozóinak élete a régi mederben folyik tovább. Julka, Veronka, Terka, vagy Maris bejön a városba — és megveszi a televizort. A gyümölcsárus asszonynak még elakad a lélegzete a meglepetéstől, még azt hiszi, hogy ez a világ végét jelenti, de mint már anynyian, ő is magához tér. Rádöbben, hogy csoda — nem csoda, túléltük a világ végét. És élünk. Gály Olga