A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-10 / 6. szám

Legyünk mi mások Szerelmi kalandok csábítnak s a vér gyakran szédül eremben. De van erőm, hogy vágyaimat a méltóságomig emeljem. Lelkem medrébe nem rakódott könnyelmű szerelmek iszapja s tudok is boldogan merengni, ha turkálhatok lágy hajadba'. S mit bánom én, ha kinevetnek, megbélyegeznek balga hittel, csaholják, hogy fáradt a vérem — csak te ne mondd, csak te ne hidd el. — Mikor annyian megtévedtek s a szívekkel hamisan játsznak, legyünk mi hűek álmainkhoz s mutassunk példát a világnak. Hiszen számunkra a szerélem több mint a csók, a láz s ölelés: nincs erre szó, nincs kellő dal sem, ehhez a szivárvány is kevés. Tél a hegyek között De szép a tél a hegyek között! El-elmerengek a domb tetején, s a víg, szilaj jókedvtől hangos völgy csalogatva, híva int felém. Körülnézek a téli tájon. Azt mondják, hogy zord, rideg rengeteg. Nézd csak, mégis mily lágyan ringnak, mily kedvesek a súgó fenyvesek! Lenn a mélyben zsibong a város. Az ég alján, mint sok virgonc kamasz, a pajkos, játszi bárányfelhők ficánkolva fogócskát játszanak. Itt egy bágyadt, magányos fenyő jégszakállába a szél belekap ... Csábítón csillan a völgy ezüstje, ha kandikál a hegy mögül a Nap. S hogy lesiklom messze a völgybe, a büszke bércek, a halmok, hegyek deresedő öreg fejükkel lenéznek rám és búcsút intenek. KULCSÁR TIBOR LEKVARFOZES 8 £ I £ I Csak kószálunk rejtett örömmel, a széles mindenség az utunk s ha néha egy-egy gondolatnál összenézünk, csak elpirulunk. Csak mélázunk a holdsugárnál s félve álmodjuk a csókokat. Amíg csak vágyunk, sejtve várunk e földön senki sem boldogabb. Felejtsük el, hogy körülöttünk a szívekkel hamisan játsznak legyünk mások, magunkhoz méltók, s mutassunk példát a világnak. Petrik József ANYAMHOZ Már hat éve vagy eltemetve, Pihensz a nyirkos földben fekve. Porlad lábad, kezed, csontod, Én rám már nincs semmi gondod. Mióta elmentél tőlem, Fáradt vándor lett belőlem. Ide-oda dobál az élet, Te csak hallgatsz, szótlanul nézed. Tudom, míg éltél, sokszor voltam hozzád kemény, meggondolatlan. De ügye, megbocsátasz nékem, Ott alant a vak síri mélyben. Tóth Gyula Hevenye tűzhelynek Tetején a réz üst, Fölötte kavarog Csípős, ciberés füst. Csikorog a sodró, Nyekereg, úgy dalol, Tűz mellett két öreg Fejük őszbe hajol. Fölsóhajt az asszony (Olvasó kezében) — Óh te, magas Isten, Hallgasd meg beszédem: Jó gazda a fáját Kivágja, ha vénül, Őrzi a fiatalt Vihar erejétül. Öreg fák vagyunk már Éljen a fiatal. Terhes lett az élet. Nyűgös rossz hivatal. Küldd értünk követed Jöjjön a végóra, -Csöndes temetőbe Térjünk nyugovóra. S míg az esti tájra Ezüstöt hint a hold. Temető aljából Ütjára kél a Holt. Bétölt a két öreg Vágya, forró álma, ... De hamar... de hamar . Mind a kettő bánja. Utolsó órájuk Rémlik fel eszükbe (Pereg az olvasó Reszkető kezükbe.) — Hátha még, hátha még Egy kis időt nyernénk. Ha szénapajtába Magunkat rejtenénk. Szól az öreg asszony, Szavát állni nem rest, Ütját veszi mindjárt A csűrnek egyenest. Feláll az ember is, A sodrót ereszti, Köszvényes két lábát Ütnak egyengeti. Otnak egyengetné De a köszvény tartja, (Vagy tán a Halál az? Oly erős a marka.) Szólítja az öreg a halált ekképpen, — Nocsak a tűzhelyet Igazítsd meg nékem. Köszvényes derekam. Nehéz már a hajlás, Lám, neked, hogy itt vagy, Csak egy szempillantás. Forgasd a sodrófát Míg én visszatérek, Oda ne kozmáljon, Vigyázz, nagyon kérlek. S azzal eliramlik Ahogy bírja lába, Várhatja a Halál, Várhatja — hiába. Bajában az ember Mind halálát kéri, Pedig nem halni* de Jobban akar élni. Gyüre Lajos