A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-23 / 4. szám
Most, hogy előveszem jegyzetfüzeteimet és újra elolvasom Szibériában írt feljegyzéseimet, úgy érzem, mintha csak tegnap jártam volna Dzsingisz kán egykori félelmetes tatárhadainak útján a száján! hegyek hágóin, szorosain. Pedig már éppen három hónapja, hogy Ázsia szívében, a tuvai autonom terület fővárosában, Kizilben jártam, ahol ma az egykori félelmetes tatárhadak leszármazottainak egy kis töredéke éli békés, boldog életét. Fent a vadregényes havas ormú tuvai hegyekben ered a kis és nagy Jenyiszej. Magas gránitsziklák között a beláthatatlan tajgán keresztül folyik északnak ezüsthabos vize, amely 4000 kilométeres hosszú útja után csak az Északi Jeges-tenger ölében nyugszik meg s csendesül el. Két egyforma ága a Vilán hegy tövében, Kizilben egyesül. Színe égszínkék, ezért kapta a kék folyó nevet is. Némely helyen a sziklaszorosokat elhagyva több ágra szakad, lombos szigetek százait veszi körül zavarosan tajtékzó vize. A hajóról, mely lefelé vitt minket a folyón, néztem az olyan csodálatosan tagozott sziklás partokat, a hatalmas sudár cédrusfenyőket, a tajgát, melynek sűrűjében rengeteg vad bújik meg, s ahol még nem járt emberi láb. Négyezer méter magas hegyek havas ormai veszik körül azt az óriási völgyet, a nagy tuvai katlant, melynek közepén folyik a nagy Jenyiszej. Ide vándoroltak jó pár száz évvel ezelőtt a mongolfajú tuvai törzsek állataikkal új legelőket keresve. Am juhaikat, lovaikat, tevéiket, rénszarvasaikat megtizedelték a különféle állatbetegségek, dús legelőik kiszáradtak. Elmentek hát a sámánhoz, aki a száján! hegyek felé mutatott: ott van a ti szerencsétek a hegyek között, a sűrű erdőkben, ahol a szent folyó veszi kezdetét. Ott a gránitsziklák, tavak, vízesések között van egy mély barlang, amelyben három medve őrzi a szerencse kövét, csak meg kell találni és minden jó lesz. így mondta a hiszékeny arátoknak a sámán. Voltak bátrabbak, akik elmentek a tajgába, keresni az eldugott barlangot, a szerencse kövét, keresték, keresték, de sohasem találták. Mint igaz történetet mesélik még ma is ezt a tuvaiak, mert nem is olyan régen babonában, tudatlanságban élt a nép. A civilizáció messziről elkerülte a tájat, ahol nem ismerték sem a földművelést, sem az ipart; autót, mozit még kevésbé. A nép főként vadászattal, halászattal foglalkozott. A sok lélkülözéssel, fáradsággal megszerzett irága cobolyprémeket, amelyeket — napokig vadászva — a sok veszedelmet rejtő tajgában kellett megszerezniök, ravasz ke■eskedők potom áron vették meg,, busás jövedelmet, nagy vagyont harácsolva össze a szegény vadászok bőrén. 1944-ben csatolták a Szovjetunióhoz ezt a szűzföldekkel, őserdőkkel borított vidéket, mely másfélszer akkora, mint hazánk, s mindössze száznegyvenezer ember él rajta. Azóta kezdtek itt földműveléssel foglalkozni, kukoricát, burgonyát termelni; felszántották a szűzföldeket, iskolákat, bölcsődéket, kórházakat, gyárakat építettek. Bizony, sok mindent kellett megtanulnia az itteni népnek. Még csak burgonyát sem tudtak télire elraktározni. Mert szent eledelnek ismerték azelőtt, ezért nem termelték. Hús volt egyedüli táplálékuk, sós tea és szakfántara (köleskása-féle). Ma már pilótáik, orvosaik, tanítóik, mérnökeik vannak és már csaknem éppoly kulturális színvonalra emelkedtek, mint a Szovjetunió többi népe. A csapadéknélküli tájon, ahol a tudósok megállapítása , szerint több a napos idő, mint a Krim félszigeten, folyik tehát lefelé a bővizű Jenyiszej. Itt van Ázsia közepe. Az egykori Bjelocárszk településen, ahol valamikor csak jurták álltak kis faházak mellett, geológusok és földrajztudósok felállították az Ázsia közepét jelző négyszögletes gránitsziklát. Itt áll ma a tuvai autonom terület fővárosa, Kizil, ami magyarul vöröst jelent. A városba érkezve magam is elindultam megtekinteni az Ázsia közepét jelző gránitkövet, mely a városi villanytelep udvarán áll. Ettől a nulla kilométertől kezdve tehát minden irányban egyforma távolságra van Ázsia határa. Amióta elhelyezték ide ezt a követ, megváltozott a táj, sokat fejlődött az itteni nép. Megmaradtak azonban a szép régi szokások, táncok, dalok, sportversenyek, melyeket minden nagy ünnep alkalmából gyönyörű népviseletben adnak elő à nézőközönségnek. A város szélén gyönyörű lombos park is létesült, számtalan sétánynyal, vendéglővel, mozival, színházzal, kuglizóval és egyéb szórakozóhelyekkel. Ünnepnapokon megtelik a park sétálók- . kai, fiatalokkal, öregekkel. A nagy sportpályára kijön a város apraja-nagyja, megnézni a nagy népi sportversenyt, a sasok táncát. Tuva, minden részéről eljönnek erre a napra, lóháton, tevén, rénszarvason vagy autón a tuvai sportolók, hogy itt, fővárosukban mutassák be erejüket, ügyességüket. A nézők sátrakat ütnek fel a pálya szélén, s innen figyelik a nagy küzdelmet, melyben sokan részt vesznek Reggel kezdődik már a hureš nevű népi sportjáték, amelyben a tajga lakói mérik össze erejüket. Előbb a birkózók vonulnak ki a pályára piros, kék, zöld mezekben, kivarrt mellényekben, s eltáncolják a sasok táncát. Utána megkezdődik a küzdelem, mely egészen estig folyik. A versenyből egymás után esnék ki a gyengébbek, nagy taps és ujjongás közepette. Végül is, mikor' már egyedül marad a pályán a legügyesebb, legerősebb sportoló, mint győztes eljárja a nagy sastáncot. Kezeivel madár szárnycsapkodást utánozva ugrál végig az ujjongó nézőközönség előtt, majd a részvevőkkel együtt a közeli Jenyiszejbe megy megfürödni a fárasztó küzdelem után. Ezután a parkban több tánczenekar szólal meg szórakozásra, táncra hívogatva a nagyszámú közönséget. A mozikban, színházakban folytatódik a szórakozás. Kizilből érdekes benyomásokkal, szép emlékekkel és egy sor aranyfoggal távoztam, melyet az ottani kórház fogtechnikusa készített el két nap alatt számomra. Igazán jól sikerült, még hazai fogorvosaink is elismerően »nyilatkoznak munkájáról. Itthon aligha készült volna el ilyen gyorsan az aranytűd, melyet ott kaptam keleten, ahol néhány évvel ezelőtt még a babona, tudatlanság uralkodott. HORVÁTH SÄNDOR
