A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-16 / 3. szám
inn!i[ii[iinn!i[ii!iiiii; A HERC ff llVlIIIIIII IIIIHI:illli;!IIHIlllllllllllllll'll!lllllillHIII!llllll[IMllllllllHi:il III ■!llli|[ll![|ll:J!!llll!lllllllllIIIII!lllll!!l]!ll!li!llll!llllll!l!llllll!l!llllt!llll|l!|I||[I||!|l[||||!||I|||i|[|||i|i!||||!i|i|||||||a Az ég úgy szikrázott, mintha csillagszóró gyertyákat gyújtottak volna valahol a sötét éjszaka mé'.yén, pedig csak a trópusi csillagok lángoltak a mérsékelt égövi lakók szemének szokatlan hevességgel. A fehér hajó orra beletúrt a sötétkék hullámokba. A kötelek közt a magasban halkan cincogott az esti szél. Ebbe a halk muzsikába egyszerre csak beleharsant a vacsorát jelző gong és hangja végigzúgott a folyosókon, áthömpölygött a csiliáros, tükrös előcsarnokon s lebukdácsolt a lépcsők tölgyfa-meredekjén. A kivilágított felvonók megindultak és pincérek sorakoztak fel az étterem bejáratánál, hogy asztalukhoz kísérjék a vendégeket. A terem lassan megtelt. Halk zajok jelezték a várakozás izgalmát. Az ünnepélyes pillanat még késett, pedig erre várt mindenki, Seymourné Párizsból, Cedretti a nápolyi ékszerész, lord és lady Wakefield, von Class, a német teniszbajnok és a többiek valamennyien, akik szinte mozdulatlanságba dermedtek a várakozás alig leplezhető, idegfeszítő izgalmában. De a bűvös és minden feszültséget feloldó pillanat késett. Az evőeszközök alig mozogtak a tányérokon; az előételek szokatlan lassúsággal fogytak. Mindenki várt, mindenki izgatott volt, öregek és fiatalok, férfiak és nők valamennyien. A késés ma nagyobb volt mint máskor. A pincérek már á kézifestésű étlapok kimondhatatlan húsételeit hordták fel, s még mindig nem történt semmi. Aztán, mikor már a hosszú ételsor vége felé tartott a szmokingos, estélyiruhás sereg, lassan megnyílt az étterem tükörüveg-ajtaja és belépett a hercegnő. Mindannyian csak erre a pillanatra vártak. Azt akarták, hogy itt legyen közöttük, hozzájuk hasonlóan válogasson az ételekből, rendeljen, kóstolgasson, intsen a pincérnek, cseréltesse a tányérokat, egyszóval úgy viselkedjék mint ők, a többiek. A hercegnő — kettős nevű fejedelmi sarj, mint mondották Európa valamelyik legjelentéktelenebb vidékéről — minden este eljátszotta a szerepét. Az alakítás mindig kifogástalan volť; arcán szenvedő mosoly, tartása nyugodt és fenséges, az ételekhez al'g nyúlt, s legtöbbször szótlanul meredt kísérője halszemébe. A halszemű kísérőről azt mesélték, hogy a hercegnő nagybátyja és udvarmestere, egyébbként iszákos és szoknyavadász herceg uraság, akit kísérőként rendelt a néma princesz mellé a családi tanács. Az arcok kigyúltak. Mindenki fontos és jelentős személyiségnek érezte magát. Mindenki arra gondolt, mit mesél majd erről az útról irigykedő 'smerőseinek. Ostoba félmondatokat fogalmaztak; „Mikor a hercegnővel vacsoráztunk ...“ kezdődött valamennyi, s a folytatása már nem is volt fontos. Különösen az amerikaiak csámcsogtak boldogan, előre kóstolgatva a nagyszerű téma páratlan zamatét. A hercegnő ezalatt csendesen evett. Pontosabban: nem is evett, hanem étkezett. Hercegnőkhöz jobban is illik a táplálkozásnak e fenköltebb és előkelőbb módja, mely tar-t tózkodást, kimértséget és főúri fölényt jelent. Az asztalokhoz általában egy pincért osztott be az étterem főnöke. A hercegnő kettőt kapott. A két legügyesebb és leggyorsabb pincér sürgölődött a terem tiszteletteljes, de ugyanakkor tolakodóan kíváncsi tekinteteinek kereszttüzében. A tejszínen hizlalt törpekappan lerágott combocskái gyönyörtől ájultan hevertek a tányéron és gyönyörittas kenyérmorzsák élvezték a hercegnő kis tenyerének simítását a hófehér asztalterítőn. Mindenki boldogságban és előkelőségben úszott. A hercegnő is. Ö persze önmagát tisztelte meg jelenlétével és diadémjait fenséges fölénnyel villogtatta az ámuldozók előtt. Az olaszok szenvedélyesen sóhajtoztak, a németek monoklijukat csillogtatták, a franciák tekintete be’opakodott a csipkefelhős estélyiruha kivágása alá, az angol uraságok pedig gyorsan kiszámították, mit érhet a vadul szikrázó hercegi ECKERD SÁNDOR RAJZA fejdísz. Csak az amerikaiak érezték elemükben magukat, s fesztelenül, minden gondolat nélkül bámészkodtak a nevezetes asztal felé. A vacsora többi része már programszerűen zajlott le. A pincérek felhordták az étlap valamennyi remekét, minden színes és ízes ételcsodát, s most már mindnyájan víg.an és jó étvággyal falatoztak. A hercegnő végzett elsőnek a vacsorával. Intett kísérőjének és udvarmesterének, a ripa-. esős hercegnek, s lassan fel-’ emelkedett. A pincérek oda-? ugrottak és elkapták a székeket, hogy könnyebb legyen a felállás. A ripacsos végigsimította szmokingja ragyogó kihajtóját és tisztelettudóan himbálta magát lakkcipős 'ábán, míg a pincérek megigazították a hermelin-keppet á fenséges nyakon. Aztán megindultak a kijárat felé, lassan, méltóságteljesen. Elöl a hercegnő, titokzatos, hófehér hattyú, utána pedig a himlőhelyes nagybácsi. Ez a kivonulás volt az est legszebb, legtökéletesebb és legünnepélyesebb pillanata, Ez a halk, álomszerű libbenés, ez a méltóságteljes lejtés, ez a magasra emelt, büszke fej, ez a fölényes, semit se látó tekintet. Még éjfélkor is erről beszélgetett az egész társaság a bárban, éjfélkor, amikor már kialudtak a sétafedélzet fényes lámpái s a matrózok is lefeküdtek, hogy álmukban megöleljék az otthon hagyott asszonyt ps gyerekeket, amikor a hatalmas gépek is félálomban duruzsoltak, a befüggönyözött ablakú, díszes luxuskabinban megszólalt a hercegnő: — Jó lesz, öregem, ha két? vesebbet iszol az asztalnál.Egyszer még kipofázol valamit. Nem szeretném, ha már a kiszálláskor lefülelnének. De a herceg megnyugtatta: — Évek óta nem csináltak ilyen jólsikerült útlevelet . ä fiúk. Ez a sok málészájú sem sejt semmit. Én csak előre iszom a biztos sikerre. S mert babonás volt, meg 3 kopogtatta a dohányzó asztali ka falapját. Zólyomi Antal
