A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-02 / 1. szám
A BARÁTSÁG HÓNAPJA SZOVJET KÖLTŐK AZ EMBERÉRJ' A szocialista embert nemcsak szilárd tudományos világnézet, a közösség ügye iránti lelkesedés és tudás jellemzi, hanem művelt magatartás, emelkedett szellem is, amit a költészet szeretete táplál, azé a költészeté, amely nagy igazságaival, mély gondolataival és gyönyört adó szépségeivel helytálló, bátor, hazafias emberré segíti nevelni fiatalságunkat és a megletteket eltölti az élet, az ember, a szépség, a közösség szeretetével, nemes érzésekkel, amelyek az életet érdemes, szép életté teszik. „Ön nélkül sokan eltévedtek már ezen a mi földünkön“ — írja Majakovszkij, és ez az egyetlen mondat a teljes, halhatatlan Lenint állítja elénk. Ha a nagy Október jelentőségét egész valójában át akarjuk érezni, olvassuk el az Október 25-ét, ha meg akarjuk érezni, mi a szovjet hatalom, megtaláljuk Ivan Kozirev vasöntö elbeszélésében arról, hogyan költözött új lakásba. A szovjet ember, a szovjet polgár büszkeségét megtaláljuk a szovjet útlevélről szóló pompás versében. És hogy mi a jó és mi a rossz, hogy mi a különbség a fehér és fekete között, arra is Majakovszkij fele! nekünk csípős gúnnyal, találóan, utolérhetetlen művészettel. Vele, a költővel kell nekünk is vallanunk, hogy minket is bánt: aki a munkásosztályt bántja, s megfizetünk ádáz ellenségeinknek. Évek küszködése. s korgó koplalása parancsolt a vörös zászló alá minket. Ahogy a zsalut otthon nyitjuk ki naponta Szimonov versei a szovjet katonák gondjait. reményeit és vágyódásait. Zalka Máté magasra emeli Sparyoíhon földjén a magyar vörös lobogót, egy német akna szilánkja megölhette Huesca alatt, de harcos szelleme halhatatlan marad a dalban, Szimonov kegyeletes költői megemlékezésében. És ugyanígy él és buzdít verse a japán Tokuda elvtársról, aki mártírhalált hal, de az általa vallott eszmét nem lehet megölni: „A tébolyult gazfickó azt gondolta nyilván, midón látott kibuggyanó véredbe dőlni, hogy tebenned a nagy szót is megölte — mintha a kommunizmust meg lehetne ölni'.“ Más költő, más húr: Sztyepan Scsipacsov. Nemes egyszerű formában az élet apró mozzanatait örökíti meg. A kicsiben, a ielentéktelenben is meglátja a nagyot, az emberit. Éjszakai tűnődésében mily megkapó poézissel hirdeti meg: azért élünk a földön, hogy formáljuk rajta az életet; nekünk ez a rövid szó: munka, a bibliánál százszor kedvesebb. Mi tudjuk ám: a boldogság nem hull ölünkbe, keményen Wieg kell érte küzdenünk. Boldogságért epedve sóhajtozni kár: elérheti, ki együtt küzd velünk. Látni és érezni azt, mily szép a világ — ezt is a szovjet poézis érteti meg velünk, mely nem az öncélú szépséget hirdeti, hanem a céllal összekovácsoiódottat. Lángon, sziklán, szakadékon át az út a kommunizmushoz vezet. s ha célhoz értünk, akkor látja csak minden ember: mily szép a világ! úgy nyitjuk ki Marxnak minden kötetét, s olvasnunk sem kellett szívünk kidobogta: melyik táborhoz kapcsol örök kötelék. Majakovszkijt letesszük és elővesszük Tyihonovot. Micsoda forró, megejtő pátosz fűti egy-egy versét. A tea-lombok forró tengerén a félhomályban röpdöstek az ujjak, - cicáztdk a zöld bokrok szenderén, s az áthevült göröngyök majd kigyúltak. S most, ha a zajló Moszkvában vagyok, vagy elzsongat Fergána teaháza, a kezét látom — bőrén ott ragyog a munka és dicsőség büszke láza. Olvasod a Három kommunista balladáját és megcsap a szovjet katona hősiessége. A szovjet költő örök emléke állított Geraszimenko, Kraszilov, Csere/ mov pioníroknak, akiknél különb légé nyékét nem látott csatatér. A németek töréseit három test törte bt a német sáncon orosz áll, s él a dicső neve. Akartok hazafiságot tanulni ? Lapozzátok a szovjet költőket, olvassátok Vera Inbert, aki a Nagy Honvédő Háború első napjaiban Leningrádba utazott és ott töltötte a blokád hosszú hónapjait. Pulkovöi délkör című poémája finom művészi összhangban fejezi ki a szovjet állampolgár haragját, felháborodását és a kö'tönő egyéni, lírai élményeit. És milyen közvetlenül és melegen tükrözik Aliger Bednij, Biok, Dolmatovszkij, Iszakovszkij, Mihalkov, Gribacsov, Lukonyin, Szurkov, Szofranov, Tvardovszkij — egy féltucat név, mindegyiknél meg kellene állnunk, idéznünk kellene belőlük, hogy ez Zójának állít emléket, amaz a tervek teljesítőit dicsőíti, az építés büszke érzés "t oltja a lélekbe, nemes eszmények bűvös köntösét teregeti eléd. a nagy ügyhöz hűen, utunkat építni, simítani kell, s lám, sistereg, izzik a munka! Ösvényt sürűs őserdőn törsz, inged verítéktől nedves. Ez az út méltó az erődhöz, méltó, elvtárs, a szívedhez. Ez az út nem oly egyszerűen, nem könnyűszerrel született: a sztálingrádi füzekben, vad harcokon át vezetett. Ez Szofronov hangja, aki álmodni, tanulni int és az ötéves terv tennivalóiról űeszél, hogy minél előbb meglássuk a kommunizmus kertjeit. Itt nem szóiam a szó, s nem cseng frázisként az érzés. Milyen érzékeny füllel figyel a piciny neszekre, a földben pattanó magra, a kékszínű reggelre, hogy hallgatja a tengereket és hogy bíztat, légy okos, bátor, komoly és szívós a harcban, a tettben, sorsodban és szívedben. Orosz költőket idéztünk, de vajon megfeledkeztünk-e az ukrán Ticsináról, Pervomajszkijról, Bazsánról, vagy Rilszkijről, aki a „Hidak“ című versében olyan magával ragadó lelkességgel mondja: A horcos kommün hű pallérai, Mmdenfelé mi építünk hidat, Hogy rajta j írjon minden jóbarát, Testvér, honába, testvéhez találjon, Tajtékos vizen útját ne keresse, És egybeforrjon millió erő. És megfeledkezhetünk-e a bjeloru.- - Janka Kupáiéról, Jakub Kolaszról, Pét rusz Brovkáról, a kazah Dzsambul Dzst bajevről? Vagy megfeledkezhetünk-e grúz Leonidzeről, az azerbajdzsáni Sza med Vurgunról, a litván, moldavai, kir giz, tadzsik, örmény, turkmén, észt, ka relo-finn, komi, csuvasz, mordvin, baski: jakut, burjátmongol, dagesztáni, avar kumi, tuvai, nyenyec, jurák költőkről Olyan népek költészetéről, amely népeknek a Nagy Októberi Szocialista Fórra dalom előtt még nyelvtanuk sem volt é ma már a művészet mindennél erőseb szálaival vannak összenőve a Szovjetun minden más népével, a szovjet házává Számunkra a szovjet költészetnek e az élő, varázslatos kapcsolata a népp a legnagyobb tanulság, amely azt mond ja, hogy csak a szocializmus földjén v: rágozhat ki a boldog élet alapját meg - vető kultúra. A csuvasz, a kumi, a jaku költő hangja talán még nem olyan művészi és szárnyaló, hagyomány híján mé csak tapogatodzó, de messzehangzó má - ris, hiszen elért hozzánk, a mi szívünkhöz is. A végéhez közelgő barátság hónapjí végül a költészet egy lényeges feladatára hívja fel a figyelmünket: a költők szerepére a világ békeharcában. A szovje* költők nem egy versükben fejezik- k a szovjet nép békeszeretét és vágyát hogy megvédjék a békés életet a világuralmi törekvések megszállottjainak háborús kalandjaitól. Kulesov bjelorus? költő az Egyesült Nemzetekhez írt versében így vall: Egy békés otthont védek én, Azért dübörög úgy dalom, — Oj házsor áll a rom helyén A városrészben, ahol lakom. Lukonyin A béke útja című költeménye előszavában aggódva figyelmeztet hogy a német fasiszták követőkre találtak a Wall Street gyújtogatoinak személyében Lám csak! A Wall Street fasisztái új háborúra vágynak' Mikor a Reichstag üszkei közt' a fasizmus elégett A viruszok, a belőle kiszálltak, A sokcsillagos zászló alatt találtak új menedékei A világbékéért folytatott harc közepette a szovjet költők szeme a boldog jövőre függ, amikor a háborúkat kiváltó imperializmus eltűnik a föld színéről és az emberek békében, barátságban fognak élni egymással. Az én hitvallásom című versében erről Scsipacsov így ír: Üdv, kommunizmus. Hozzád eljutunk mi. Nem kérünk ehhez beleegyezést, S ki a földön el, akkor fogja tudni, hogy a világ valóban csodaszép. Eljössz, nincsen már messze az a reggel, a szemhatáron fárosz fénye int, és boldog frigyben boldog emberekkel boldogan élünk, mert testvéreink! E. V. 5
