Földváry László: Adalékok a dunamelléki ref. egyházkerület történetéhez (Budapest, 1898)

I. rész. Alsó Dunamelléki vagy felsőbaranyai egyházkerület (1518-1715)

Belényesre hozzá küldött levele, melynek elején és végén keserű szemrehányásokat tesz neki a miatt, hogy az ellene kitört erős viharnak gyáván hátat fordítva s 16 éven át Istennek és embereknek tetszőleg viselt állásától titkon megválva, a Krisztus egyházának különb-különféle habok közt hányatott hajóját oly dicstelenül s hozzá nem illőleg a kavargó örvény közepette hagyta.1 És bár nem dicsekesznek vele, de úgy látszik, hogy maguknak a somogyi prédikátoroknak is részük volt ama különféle bajok és egyenetlenségek előidézésében, melyek a veszprémi püspökségben felhullámzottak s csapkodták az egyház hajóját és kormányosát. Tolnai István Sénior ugyanis arra figyelmezteti az elszakadókat, hogy „továbbra, minden oly dologtól oltalmazzák magukat, mely a mi keresztyéni szent egyességünkkel ellenkeznék!1. Kanizsai P. .János Simándihoz küldött levelében ezt mondja róluk: „Ama helytelen magaviseletü prédikátorok sem egyik, sem másik püspökséghez nem ragaszkodnak, semmelyik püspöktől nem függenek, szörnyűséges botrányokat büntetlenül űznek s az eklézsia békességét féktelen szabadoskodásukkal fölzavarják.“ Simándi is e levélre irt válaszába említi, hogy „hozzád hasonlólag senki nem kételkedett százszor és ezerszer ijesztgetni bennünket, hogy a mi püspökségünk lelkiegyességének is megzavarására fognak lenni“.

A felhozott idézetek nem valami szép színben tüntetik föl a somogyi prédikátorokat, de annyival inkább elfogadhatóvá teszik a föltevést, hogy tényezők voltak a veszprémi egyházkerület nyugalmának fölzavarásában; s hihető, hogy miként Pathai István az általuk vagy általuk is okozott bajok és egyenetlenségek közül kívánt menekülni: úgy az ő kiszakadási vágyaiknak részben Pathai volt a fölgerjesztője.

Kanizsainak idézett szavaiból, még inkább pedig alább egész terjedelemben közlendő leveléből láthatni ugyanis, hogy papi magukviselete és életük sok kifogás alá eshetett. Nem tudom ugyan, de nem is akarom hinni, hogy 28 eklézsiának lelkészei oly mindenféle utálatos bűnben lélekző emberek lettek volna mindnyájan, a mint ő megtüzesitett pennával irta; kétségtelen azonban, hogy a XVI. és XVII-dik századokban a lelkészeknek az egyházak számához való kevés volta folytán sok alkalmatlan egyénnek kellett a papi testületbe becsúszni. A kormányzásnak gyengeségéből, az egyházlátogatás sok akadályaiból, a megyék határainak bizonytalanságából pedig az lett, hogy — mint Simándi mondja — némelyek, kiknek sem hivataljuk, sem commendatiojok nem volt, vizsgálat, kibocsátás és fölszentelés nélkül szolgáltak s az egyházak is mindenféle csavargó, tudatlan gyermek-ifjú

1 Tóth F.: «Tul a dunai püspökök élete.» G ,'ir, 1808. 6i>. és 68. lap.

9(5