Földváry László: Adalékok a dunamelléki ref. egyházkerület történetéhez (Budapest, 1898)
I. rész. Alsó Dunamelléki vagy felsőbaranyai egyházkerület (1518-1715)
80 egész családjával Ráczkevibe vitetett. Ekkor az ottani rektor Barbatulus István volt, de a ki csakhamar és nem is valami díszesen elbocsáttatott, mivel az öregség és szenvedések miatt elgyengült Szegedi iránt táplált reményét a polgárságnak kigúnyolta. Az 1564-dik év elején a szabadulásán örvendő laskói hivek keresték meg s egy szokatlan nagyságú csukahalat vittek neki ajándékba, melyet Skarica Szegedinek és a többi jelen voltaknak tapsai közt a pitvar falára le is rajzolt. Ugyanezen évnek nyarán Szegedi Budára szándékozván, midőn Haros és Csepel között haladna kocsija, a lovak — legyességből-e vagy az út lejtősségénél fogva? — erősen megiramodva a Dunába futottak. Szerencsére ugyanakkor, de más kocsin vele utazott jó barátja, Literátus Pál és az ifjú Skarica is, s ezek, midőn a parttól már mintegy 25 lépés távolban úsztak a lovak, észrevevén a veszedelmet, hangosan kezdtek kiabálni a kocsisnak, hogy fordítsa meg a vízzel szemben úszó lovakat s a Duna folyása szerint kormányozva azokat, igyekezzék a part felé. így aztán az ijedtségen s a ruhák átázásán kiviil nem történt egyéb baja a# elhízott és úszni nem tudó Szegedinek. Ebben az évben született 2-dik Dorottyája, ki már 18 éves.1 s ugyanekkor avatta föl prédikátorságra kézrátétellei és emlékezetes ünnepélyességek közt a wittenbergi egyetemnek három jeles képzettségű ifját, u. m. Ambrus Lukácsot, Clypeátor Jánost, mindkettőt tolnait és Dombrinus Pétert, kik közül az utóbbi 1582-ben mányoki prédikátor volt, a másik 1578-ban Túron végezte életét, Ambrus pedig 3 vagy 4-szer is az ariánusokhoz pártolván, 1582-ben Polgárdiban végezte nagy immel-ámmal a szent szolgálatot. Az 1564-dik évben egy Panthanus Szeraphinus nevű barát jött le Pestről Ráczkevibe, hogy ott a lutheránusok jelesbjeivel szembeszálljon. Szegedi nem ellenezte a vita megtartását, ő maga azonban semmiképen nem akart abba elegyedni; de végre a község mindkét vallású lakosai sürgető kívánságának mégis engedett s megjelent a protestánsfél templomában összegyűlt nép között. A vitázni kívánó barát értette valamennyire a héber és görög nyelvet, a latinban pedig eléggé járatos volt s e nyelven magyarázatokat is irt. Nyelvtudománya azonban nem volt elegendő a Szegedivel való megmérkőzésre s nem segített az sem, hogy Pestről egész zsák könyvet hozott magával, melyet párthívei vittek utána a templomba. A vitának vége az lett, hogy Szeraphin szégyenben maradt, s a győzelem előtt diadalt éneklő olaszok és rácok pironkodva és gyorsan kitakarodva a templomból, a barátot faképnél hagyták s ez a protestánsfél gúnyos nevetése ■ T. i. 1582-ben, a mikor irta Skarica a Vita Szegeclini-t.
