Földváry László: Adalékok a dunamelléki ref. egyházkerület történetéhez (Budapest, 1898)

II. rész. Dunamelléki ev. ref. egyházkerület a baranyai püspökséggel való egyesülés után (1715-1780)

Dobrai Mihályt és az akadémiákról közelebb hazajött Komáromi Pált ajánlották nekik, hogy közölök válaszszanak. Nem választották egyiket sem, minélfogva hazautasfttattak, hogy az egyházzal közöljék az Atyák akaratját; de egyszersmind megigértetett nekik, hogy a Superintendens Dorogról visszatérő útjában Szentmártonon megállapodik s majd akkor az elöljárókkal együttesen intézkedni fog. A küldöttek eltávozása után a tanácskozó Atyák abban állapodtak meg, hogy ha a szentmártoniak az ajánlottak közül egyiket sem fogadnák el, hanem makacsul ragaszkodnának Szálaihoz: a Superintendens engedje meg nekik, hogy ezt magukhoz vihessék. A dolog úgy is történt. A Superintendens Ígérete szerint április 10-dikén Szentmártonba ment, és ott az elöljárókkal értekezve, mindenképen igyekezett őket rábírni, hogy fogadják el a nevezett prédikátorok közül valamelyiket, vagy ha egyiket sem akarják, tehát Dámány András baranyai Seniort és siklósi prédikátort; — de nem volt képes őket rábeszélni, s utoljára is — a dorogi megállapodás szerint — beleegyezett kívánságukba s kiadta az engedélyt, melynélfogva Szalai Györgyöt meghívhatják.

Alig érkezett azonban a Superintendens haza, a szentmártoniak már is egy emberüket küldték hozzá levéllel, melyben tudatják, hogy Szalai György nem kell nekik, s helyette bizonyos Huszti Gergely nevű akadémikust (ki — mint írják — pár nappal előbb a gyülekezet nagy tetszésére prédikált köztük) akarják rendes prédikátorukul. A levélvivőnek pedig azt adták utasításul, hogy ha Huszti György — ki Szentmártonból Körösre ment — innét már tovább utazott volna Debrecen felé: menjen utánna, míg utói nem éri. A Superintendens megtagadta a kért beleegyezést több oknál fogva, de legfőképen azért, mert a szentmártoniak a dorogi consessuson s köztük léte alkalmával tőle magától is erőszakkal követelték maguknak Szalai Györgyöt, kit szégyenben hagyni sem helyes, sem tisztességes dolog nem lenne. A levélvivőt azonban alig tudta rábírni, hogy ne menjen Huszti után, hanem térjen vissza küldőihez és adja át válaszát, melyben kifejté a megtagadásnak okait s a szentmártoniaknak erősen szemükre hányja gyermekes ide-oda kapkodásukat. Ezen levéllel a posta haza is ment övéihez, s azokon fogott is a jószó, mert már április 23-án küldött levelükben kérik a Superintendenst, tudassa a még mindig Hollandban tartózkodó Szalai Györgygyel, hogy a szentmártoni egyház őtet prédikátorául kívánja, s egyszersmind figyelmeztesse, hogy ne halaszsza sokára Magyarországba visszatérését. A Superintendens már másnap postára adta Szalai Györgynek szóló levelét, hogy az mielőbb útra kelhessen; azonban csak válasza érkezett, melyben tudatja, hogy már előbb elígérte magát a kábái egyháznak s ígérete mellett meg is marad.

Földváry: Adalékok. II.

15