A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)

1993-11-01 / 11. szám

496

■ ‘KWTOLl'KllS L'ELOQStgi ‘lAjt'KOZ'TMÓ

WS, ©któto M. smé&

Az életünk normalizálódik. Lassan megszokjuk egymást. A pap is, a nővér is még egyszer elővették a bizalom kérdését, mondván: „mit gondolhat rólunk a hercegprímás".

Különösen a nővér félelmei egzotikusak.

„Azt hallottam - mondja -, hogy ezek az emberek nőket használnak fel kompromittá- lásra. Talán velem is ilyen terveik vannak?

Netán erkölcstelenség vádját akarják ránk fogni?" Mindezek a találgatások - magyarázom neki - értelmetlenek. Mi csak azt tudjuk, hogy mi mire vagyunk képesek, azt nem, mire képesek ők. Ne is vesztegessük erre az időt. Legyünk bizalommal egymáshoz. Isten gyermekei vagyunk, a nővér pedig még „Mária Családjának" is gyermeke. Nem a szavak, hanem a cselekedeteink válaszolnak majd mindezekre az ismeretlen szándékokra. Imádkozzunk, dolgozzunk és bízzuk magunkat Isten irgalmára.

A félénk nővér talán először mosolyodik el. A grudziadzi börtönből hozták őt ide. Hét évre ítélték, amelyből két esztendőt töltött ott. Már magán viseli a rabélet minden jellegzetes megnyilvánulását: halkan beszél, mindig az ajtót nézi, még akkor is, amikor a rezsim szempontjából közömbös dolgokat mond, virágnyelven beszél, egész viselkedése óvatos és észrevétlenségre törekvő. A pap sem tudta, hová viszik és miért. A rawiczi börtönből hozták, ahol tíz évre ítélve két évet töltött. Új helyzete megdöbbenti és nyugtalanítja. De a férfilélek könnyebben birkózik meg mindennel, noha rajta is látszik a rabviselkedés. Figyel mindenre, ami körülöttünk történik, mert mindennek hasznát lehet venni, minden fontos lehet. Méregeti az apácát is, alighanem ők ketten némán figyelik egymást, mintha minél többet szeretnének tudni egymásról. Mostantól hármasban kell élnünk. Ami nem lesz könnyű, mert a „mi világunkat" állandóan éberen figyeli egy „másik világ". Állandóan magunkon érezzük az üvegen át a folyosót, kertet vizslató pillantásokat, melyek minden lépésünket számon tartják és bizalmatlanok - mindez még közelebb hoz egymáshoz bennünket. Ezek „mi" vagyunk - azok pedig „ők". Ez a „mi" növekvő szolidaritást jelent, a néha fel-feltörő kételyek ellenére. Nem érezhetjük idegeneknek egymást. A pap nemcsak páptestvérem, az apáca nemcsak nővérem. Közös a sorsunk, közös a mindennapunk, ugyanazokat a deszkákat taposó emberek közelsége ez - mindez új köteléket teremt közöttünk, amely lassan a maga jogait követeli.

csak azt tudjuk mi mire vagyunk képesekazt nem, mire képesek ól