A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-09-01 / 9. szám
418 ‘KWTOLi'Kus LTXKjsigi 'iü.jtiKPZ'miö jük azt a meghatározást a szentségekről, amely a trentói zsinat után kialakult a katolikus teológiában: „Természetfölötti javaknak Krisztus rendelte hatékony jele" (Schütz, A.: Dogmatika, II/354). A meghatározás élesen ellenzi az újítók tanítását - hatékony jele - de nem teljes kifejezése a katolikus álláspontnak azért, mert igen leszűkíti a szentségek meghatározását. Amit a meghatározás mond, az igaz, de távolról sem a teljes igazság. Három pontot emelünk ki ebből a meghatározásból, amelyek túlhangsúlyozása nem illett bele az „Épület" eredeti stílusába, nem tükrözte az egyház ősi hagyományát, és éppen azért változtatta meg azokat a II. vatikáni zsinat. 1. Hatékonyság. A trentói zsinat utáni katolikus teológia, nehogy az újítók malmára hajtsa a vizet, a szentségekkel kapcsolatban alig említette meg a hit szerepét. A hatékonyságra helyezték a hangsúlyt. A szentségek kegyelmet, megigazulást közölnek minden esetben, ha az előírt szertartást elvégzi a kiszolgáltató (a megfelelő materia és forma használata) és a résztvevő nem gördít akadályt a kegyelem útjába. Ez a magatartás egyengette az utat a gépies és mágikus magyarázat felé. 2. Kegyelem. A hit és bizonyos értelemben a szentségeknek mint a kegyelem jeleinek háttérbe szorítása és ezzel szemben a hatékonyság hangsúlyozása problematikussá tette a kegyelem mivoltát. A szentségek közvetítette kegyelmet mint mennyiséget képzelték el, ami valami jövőben használható betétre utalt. (A II. vatikáni zsinat után megjelent füzetben láttam azt a kegyelmet magyarázó illusztrációt, ahol egy nagy kehely hét csappal van ellátva, amelyeket a pap kinyit vagy bezár - így közvetíti a kegyelmet.) A kegyelemnek ilyen tárgyiasítása igen messze van az egyház ősi hagyományától. 3. Közösség. Az előbb említett meghatározásban nincs semmi utalás az egyház közösségére. A trentói zsinat utáni teológia csak a szentség kiszolgáltatójáról és felvevőjéről szól. Csak őket és nem az egész közösséget érinti a szentségi esemény. Lényegre menően a kiszolgáltató feladata, hogy a megfelelő matériát és formát alkalmazza, míg a felvevőnek az a feladata, hogy ne gördítsen akadályt a kegyelem útjába. Történelmi kutatások kimutatták, hogy ezt a magatartást mint abszolút minimumot írta elő a trentói zsinat. Sajnos, ez a minimális követelmény a zsinat utáni gyakorlatban normává változott. AII. vatikáni zsinat célját így foglalja össze a zsinat első napjaiban (1962. október 20.) a pápa, XXIII. János által jóváhagyott és a zsinaton résztvevő püspökök által közzéadott üzenet az emberiséghez: „Azt vizs
