A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-09-01 / 9. szám
PL SZÍV - 1993. SZtVTLMWLH. 411 bocsát meg semmit (ezt magatok tudjátok a legjobban), de a felnőttnek mindenképpen uralkodnia kell hangerején, mégpedig minden helyzetben. Ne kiabáljunk! A kiabálás amúgy is gyakran a kétségbeesés jele. Az emberek akkor kiabálnak másokkal, ha erőtlennek érzik magukat, ha nem képesek megbirkózni a helyzettel. Veled is elő szokott fordulni hasonló. Nézz magadba: vajon miért kiabálsz? Az üvöltés elég biztos módja annak is, hogy a fiatalok magukra irányítsák környezetük figyelmét (ezt a felfedezést egyébként minden ember már a csecsemőkorban megteszi). Hányszor látni az utcán, a metróban fiatalok egy-egy csoportját, amint magnót bömböltetve hangosan beszélnek, felnyerítenek, ordítanak egymásnak messziről. A focimeccsre vonuló vagy onnan visszatérő drukkerek vadálati üvöltéséről már nem is beszélve (ugyanez vonatkozik a leszerelő katonákra, és leginkább a pályaudvarok környékén és a vonatokon figyelhető meg.) Ők valamennyien szemmel láthatóan élvezik, hogy mindenki csak rájuk néz. Pedig, ha a villamoson, az utcán, a lépcsőházban vagy, csakis rád és a beszélgetőtársadra tartozik, miről esik szó köztetek. A szomszéd lakásban sem kell hallaniuk, hogy buliztok, örültök vagy veszekedtek. Fogd a hangod csendesebbre. A csendesen beszélőket figyelmesebben hallgatják. A csendes hang melegebb. Hát ez rettenetes! E s máris vége a nyárnak, szevasz, viszontlátásra! Vége van a reggeli lustálkodásnak, legkésőbb hétkor, a legszebb álmaidban megzavarva föl kell kelni. És ráadásul anyu ilyenkor nógat, apu meg csipkelődik. „No, máris kezdődik! - mondja anyu. - Hányszor keltselek? Hát a reggeli? Reggeli nélkül nem mehetsz el, ha nem akarsz.elkésni, máris kelj fel, és ne sopánkodj!” „Karcsi még csecsemő - évődik apu -, mindig csak alukál- na. És hol a többi csecsemőkellék? A tejesüveg, a cumi?” Sajnos, legtöbbször ilyenkor megszólal Márti is. „Én miért tudok mindig fölkelni? Te meg csak heverészel!" Igenis, fekszem. Még álmos vagyok. Azért fekszem! És amikor fölkelek, amikor végre föltápászkodom, mindjárt sorolják: „mosd meg a fogadat, mosd meg a nyakadat, meg a füledet is"! Én utálom a fülmosást! Amikor kéthetes táborban voltam, akkor egyszer sem... de mindegy.
