A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-06-01 / 6. szám
A SZÍV - 1993. JÚVtlVS 273 Szeretet és engesztelés A mikor Krisztus hívei a Megváltó szentséges szívének készségesen szolgálnak, fontos kötelezettségüknek tesznek eleget, mely őket Isten szolgálatára sarkallja. Egyúttal oda is adják magukat s mindenüket - belső világukat és életük külső tevékenységét - Teremtőjüknek és] Megváltójuknak, s így teljesítik az isteni parancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből teljes elmédből és minden erődből" (Mk 12,30). A szentséges szív tisztelői bizonyosak abban, hogy amikor Isten előtt hódolnak, elsősorban nem egyéni érdek vezeti őket - testi vagy lelki, jelen vagy akár örök életre vonatkozó haszon -, hanem magának az Istennek a jósága. Az ő szolgálatára akarnak lenni azzal, hogy viszontszeretik, imádják és köteles hálájukat leróják előtte. Ha ez nem így történnék, akkor Jézus szent szívének tisztelete egyáltalán nem felelne meg a keresztény vallás igazi szellemének. Ezért méltán éri olykor a túlzott önszeretet és önmagáért aggódás vádja azokat, akik ezt a magasrendű áhítatformát helytelenül értelmezik vagy kevésbé megfelelően élik a gyakorlatban. Mindenkinek legyen erős a meggyőződése, hogy Jézus fölséges szíve tiszteletében nem a külső áhítatgyakorlatok állnak az első és legfőbb helyen. Az indítást sem elsősorban azokból a jótéteményekből kell meríteni, amelyekért Krisztus Urunk magánjellegű ígéretekben kezeskedett. ígéreteit ugyanis azért adta, hogy az emberek a katolikus vallás két fő kötelességét - a szeretetet és az engcsztelést - odaadó igyekezettel teljesítsék, és ezáltal gondoskodjanak saját lelkűk hasznáról is a legjobban. Buzdítjuk azokat, akik már hozzászoktak, hogy Megváltónk szívéből merítsék az üdvösség vizét, de még inkább azokat, akik nézők módjára kíváncsi és kétkedő lélekkel csak távolból tekintenek rá. Ők vegyék komolyan fontolóra, hogy olyan kultuszról van szó, amely az egyházban már régen kibontakozott, szilárd alapja maga az evangélium; félreérthetetlenül mellette szól az egyházatyák ránk hagyományozott tanítása és a szent liturgia. A római pápák is számtalanszor a legnagyobb elismerés hangján magasztalták. Nem elégedtek meg azzal, hogy ünnepet vezessenek be Megváltónk fönséges szíve tiszteletére, és azt az egész egyházra kiterjesszék, hanem döntő elhatározással, ünnepélyes szertartás keretében, ennek a szentséges szívnek ajánlották és szentelték az egész emberiséget. Gazdag és örvendetes jótétemények áradtak belőle az egyházra: számtalan tévelygő visszatérése a keresztény valláshoz, sokak elevenebben lángoló hite, a hívők szorosabb kapcsolata szeretett Megváltónkkal. (II. Pius pápa, Haurietis aquas 63. és 64. pontja)
