A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-05-01 / 5. szám
Pl SZÍV - MÁJUS 219 tartotta az imént hallott hang emléke. Mintha megbénult volna. Tágranyílt szemmel meredt a lihegő, üvöltő, hentergőző állatokra. És akkor újból hallotta a hangot, közvetlenül a füle mellett: „Fújd a furulyát, Ermi! Gyorsan! A furulyát!" Ermi szájához emelte a hangszert. Ahogy sebesült karját megmozdította, égő fájdalmat érzett, úgy hogy majdnem elájult. Mégis odaillesztette az ajkához és játszani kezdett. A furulya hangja átcsendült az oroszlán bőgésén, a kutya zihálásán és csaholásán. Ermi teljes erejéből fújta. Nem tudta, mit játszik, nem tudta, miért. Csak egyet tudott: hogy fújnia kell. A hatás elképesztő volt. Amikor a furulya első hangjai megzendül- tek, a fekete oroszlán köhögni kezdett. Kinyújtózott minden tagjában. Vagy csak így látszott? Mindenesetre folyton nőtt, de egyben átlátszóvá vékonyult. Ermi csak fújta, fújta, - és a fekete oroszlán lassanként füstfelhővé változott, tétován, bizonytalanul fölszállt a földről, a magasba emelkedett, egyre hígabb lett, és a csarnok boltozata alatt panaszos hanggal szétfolyt a levegőben. Mondor most már egyedül feküdt a földön, vérezve, zihálva. „Fújd, Ermi! Fújd!" - hallotta Ermi megint a hangot a füle mellett. És fújta. A furulyából ömlöttek a hangok, mire a boltozat mindig hangosabban, mindig észrevehetőbben csikorgóit, pattogott, málladozott. A nagy kőpillérek mintha összezsugorodtak és elolvadtak volna. A boltozat szürke vízként szétfolyt, a falak meghajoltak, összehúzódtak. Távolból dübörgés és sistergés hallatszott, mint amikor a tűzre vizet öntenek. Ermi csak fújta, fújta a furulyát, noha rettentően fájt a bal karja. Akkor a kövezet is kezdett olvadni, párává válni. Gnuton, a kard, szürke folyadékká változott és a földbe szivárgott. A vár minden épülete szétomlott, piszkos tócsák álltak a helyükön. Nem volt többé vár, nem voltak pillérek, nem volt kapu, nem volt torony, nem volt kőpadló. Ermi egy kopár hegygerincen állt, mellette feküdt vinnyogva Mondor. A fiú végre leeresztette a furulyát tartó karját. Mélységes csodálkozással tekintett körül. Elöntötte a megkönnyebbülés. De nem volt veszíteni való ideje. Szegény Mondornak az oroszlán jól ellátta a baját. Jobb első lábán mély seb tátongott, és erősen vérzett. Ermi mellényzsebébe dugta a furulyát és letérdelt a sebesült mellé. „Szegény Mondorom, köszönöm, köszönöm! Te mentetted meg az életemet! Már másodszor jársz ilyen rosszul énmiattam!"
