A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-05-01 / 5. szám
208 XWIOLIXUS LTLLXlsiqi TÁJ'É'KPZ'mTÓ az eredeti bűn következményeinek és a világ sziutációjának tudtával és mérlegelésével, a keresztény realizmus alapján) együttműködik politikai pártokkal ott, akkor és annyiban, ahol, amikor és amennyiben azok szisztémái és törekvései erre irányulnak és ebbe az irányba is hatnak. Ahol ez így van, ott együtt kell működni, és ahol ez nincs így, ott nem kell együttműködni. Ezek után aligha lehet érdektelen a dolgok mögé is vetni egy pillantást: mi célból és kik által sugalltainak és hangoztattatnak ezek a szlogenek? A cél: az Egyház társadalmi és politikai relevanciájának megkérdőjelezése, tagadása, majd kiküszöbölése. Eszerint az Egyház foglalkozhat pl. karitatív ügyekkel, de nem lehet történelmi tényező kulturális és - különösen nem - politikai értelemben. Miért? Mert ha a vallásnak, pláne a katolicizmusnak társadalmi, politikai relevanciája van, akkor az egyházias értelmiségnek is van ilyen legitimációja. Ez pedig a legérzékenyebben érinti hagyományos ellefelét, a szekularista értelmiséget, akik a „szakértői" mítosz ürügyén korlátlanul és konkurrencia nélkül akarják uralni politikai monopóliumukat. Tehát: a „vallás magánügy" követelése a szekularista értelmiség létérdeke. Ezért az individualista vallási hagyományok felmelegítése és propagálása, mivel mindez relativizálja az Egyház politikai relevanciáját. Pontosan tudják: az Egyház és az egyházias értelmiség nemcsak hitbeli (szervezeti, szellemi) egységben, hanem érdekbeli közösségben is van. Ha ugyanis az Egyház politikai relevanciáját kétségbe lehet vonni („egyenlő távolságtartás", „vallás magánügy", szektásítással való relati- vizálás) akkor az egyházias értelmiséget is ki lehet szorítani. És ahogy az egyházias értelmiséget kiszorítják, úgy válik egyre illuzórikusabbá az Egyház politikai relevanciájának megjeleníthetősége. Mit kell tennünk? Minden katakombába való visszavonulást sugalló kishitűség ellenére egyszerűen ki kell mondanunk és meg kell jelenítenünk az Egyház társadalmi tanítása alapján a politikában is a keresztény realitás alternatíváját. Ehhez az Egyháznak - megkockáztatom: harcosan - képviselnie kell a maga társadalmi tanítását, és ehhez a kánonhoz kell mérnie és megítélnie a politikai eseményeket és tényezőket. Az egyháziak feladatainak első prioritása természetesen a lelki, szellemi hátország megteremtése. De a világiakat egyértelműen biztatni kell (már csak a hiteles tájékozódás és tájékoztatás miatt is) a megfelelő politikai észrevételre. Tudatosítva: mindezzel nemcsak az Egyház és a világ javát, hanem személyes üdvösségüket is munkálják. (Semjén Zsolt)
