A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-04-01 / 4. szám
176 .XJSSZÍV" - SZtT&li&iOSQOgAJi „Csak nem repedt meg a fa az eséstől?” - gondolta aggódva. A furulya sértetlennek látszott, de nem lehetett tudni, nem érte-e valami kár. „Ki kell próbálnom" - határozta el. Leült a küszöbre, letette a kardot, és vigyázva szájához emelte a furulyát. Belefújt. A kis jószágból ugyanaz a kedves, lágy, tiszta hang áradt, mint otthon a tűzhely mellett, mint a fönn a vízesésnél, mint Denevérország szétomlásakor. Ermi megkönnyebbült. Ujja végigfutott a hangszeren, s jött a dal. A dal, amit mindeddig keresett. A bölcsődal. Ermi beleveszett a zenébe. Még soha nem merült bele ilyen mélyen. Nem vette észre, hogy fönn, a csarnok magas kőboltozata furcsán pattogni kezd. Azt sem, hogy az imént még egy szögletben nyüszítő Mondor most egészen elcsendesedik, lassan közeledik hozzá, és leül mellé a kőre. Ermi gyöngéden lehelte tüdejéből a levegőt a kis furulyába és a hangszerből áradt a bölcsődal. És a fiú megint édesanyját látta. Ott állt magasan, szőkén, mosolyogva, és nagy kék szemében a mennyország tükröződött minden szeretetével, minden örömével. Ermi érezte, hogy elönti a könny. Válla rángatózott. Zokogni kezdett. A furulya elhallgatott. Most egyszerre szörnyű bömbölés hallatszott az Ogyik úr szobájába vezető ajtó felől. Ermi odanézett és elállt a lélegzete. Egy nagy fekete oroszlán állt az ajtóban, vicsorgó foggal, bőszen égő szemmel. „Te világ söpredéke! - bődült rá. Ogyik hangja volt, de ordítássá változva. - Te varangy! Te anyámasszony katonája! Nem képes bosszút állni még saját szülei gyilkosain sem! Hát minek adtam neked Gnutont? A mindent átjáró kardot? Itt ül és bőg, mint valami vénasszony! Te gyáva! Te szamár! Fogd a kardot és menj!" Az oroszlán magánkívül volt dühében. De Erminek már semmi kedve sem volt kardot fogni, és bosszúló angyal módján Máriavárba repülni. Tudta, bizonyos volt benne, hogy édesanyja nem kívánja ezt. Hogy édesanyja mindent megbocsátott, mindenkit szeretett. Nemcsak őt, akiért az életét adta, hanem azt az ostoba Orent, azt a nyomorult Nolibábot is. Nem, nem játssza a bosszuló angyal szerepét! Az oroszlánra nézett és megrázta a fejét. „Szóval nem mész! - bömbölte az. - Nem kell a kard? Egy ilyen férget szét kell taposni! Ne mérgezze a bűzével a levegőt!" Tátott szájjal, vad üvöltéssel Ermire rontott. A fiú felugrott. Bal kezével a furulyát fogta át, a jobbal ösztönösen megragadta a kardot. (Folytatjuk)
