A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-04-01 / 4. szám
174 „ogssztV” - sznwyÁJiosvogÁni Emiinek sikerült elkapnia a repülő fegyver markolatát. Most ott villogott a kezében. Furcsán könnyű volt. De már tudta, hogy vág. Mondor a falhoz hátrált és szűkölt. Ermi még mindig mintegy bűvöletben meredt a kardra. Bensejében toronymagasra csapta a kétségbeesés hullámai: „Ezeket az embereket meg kell ölnöm! Nincs joguk élni! Bosszút kell állnom apámért, anyámért! Apámat megmérgezték... édesanyámat elégették!" A gondolatok körbe forogtak a fejében. Kinyújtott kezében a kardot szorongatva egy lépést tett előre, Ogyik úr irányába. Annak keskeny ajkán megint a furcsa mosoly vibrált. „Engem nem tudsz megölni - mondta nyugodtan -, engem senki emberfia meg nem ölhet. De Oren királyt, aki apád trónján ül, meg Nolibáb királynét, aki anyád ágyában alszik, őket, akik most élvezik művük gyümölcsét, - őket megölheted. Őrajtuk bosszút állhatsz. És meg is teszed, ha férfi vagy." Ermi érezte, hogy a düh elragadja. „Hát majd meglátjuk, hogy tudok-e terajtad is bosszút állni! - kiáltotta. - Hiszen te tervelted ki az egészet! Tőled ered minden, minden rossz! Megmérgezel mindent, megrontasz mindent! Te, te..." Emelt karddal Ogyikra rohant. Az hangosan fölnevetett. Mint aki tökéletesen elégedett. „Aha! Itt jön a kicsike! Keresztül akar döfni! Ha-ha-ha!" Ermi csapásra készült. De ebben a pillanatban Ogyik alakja föl- emelkedett a földről. Ermi zavarodottan bámult utána. Az alak tágult, körvonalai hajladoztak, és egy másodperc alatt nem sovány, idős emberke volt többé, hanem nagy fekete saskeselyű fönn a levegőben. Nyaka hosszú volt, piros és csupasz. Szeme égett mint a szénparázs. Hatalmas szárnyaival föl-le csapkodott. De a hangja még mindig Ogyik úré volt. „Engem senki emberfia meg nem ölhet. De Oren királyon meg Nolibáb királynén bosszút állhatsz. Megvan a kardod. A vár kapuja nyitva áll. Menj!" Ermi habozott. „Menj!" - villogta újból a keselyű. És Ermi, kezében a villogó karddal, kirohant a szobából. Rohant, mint az eszeveszett. Apja képe, kedves, szomorkás szemével, édesanyjának képe mosolygó szájával, amelyek csak az imént ébredtek föl a lelkében, és néhány perce még kimondhatatlan gyönyörűséggel töltötték el, - ezek a vágyva vágyott, szépséges képek most teljesen eltűntek: elhomályosította őket a görcsökben fetrengő apa, a máglyán
