A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)
1993-03-01 / 3. szám
A SZÍV - 1993. MÁRCIUS 139 csak az fogható itt, valami titokzatos szál vonzotta a híveket a hegyekből, a messziség- ből, mindenki úgy érezte, ez az ő városa, otthona. A biciklivel a falu határához értem, román és magyar gyermekdalok töltötték be a határt. De szép is volt, mikor az első szabad karácsonykor román, magyar és német nyelven megjelent a képernyőn: boldog karácsonyt. Bárcsak úgy találna egymásra a két nép, ahogy azok a gyermekdalok Istennél egymásra találnak. Óesztendő a hálaadás napja. A fíliában is hálát adtam, hogy 22 éven át megannyi veszély között a biciklit taposva afília híveit is vezethettem az Örök Haza felé. Voltam háromszor is kitámadva, mert a vak gyűlölet nem ismert határt. Legutóbb az elmúlt óesztendőn, amikor váratlanul román fiatalok a sáncba tepertek, ütlegeltek, hiába mondtam nekik: testvérek, miért üttök, nem bántottalak. Ekkor láttam, az imádságnak milyen ereje van. A materben is elvégeztem a hálaadást, anélkül, hogy az esetről említést tettem volna, minden nyugtató nélkül elaludtam, miközben egyetlen családi örökségemet, a töviskoronás Krisztust néztem. Eszembe jut az első hálaadás, amit itt 1971-ben tartottam. Az egyházközség nagyon rosszul állott anyagilag. Nem hiába a közmondás: lélek, lélek, de miből élek. Nemcsak az én megélhetésemről, hanem megannyi kiadásról és javításról is szó esett. Amikor a kényes témát szóvá tettem, átvillant valami bennem, amire magam sem gondoltam a hálaadás előtt. „Kedves Híveim látom, hogy nehezen megy az adakozás! Éppenséggel azért, akik sajnálják adományukat az egyháznak befizetni, megátkozom!" Rettenetes feszültség keletkezett a templomban. Elkezdtem az „átkot". „Az Isten engedje meg, hogy..." néma csend... „hívják évente legalább háromszor násznagynak." Volt nevetés! Az érvágás sikerült! Mindenki hozta az adományt, mondván: nem akarok násznagy lenni! Újév másnapján megkezdtük a házszentelést. Mindenhol kell mondani egy kis rögtönzést, pár baráti szót, hogy mindenki érezze, mindenkivel összeköt valami titokzatos szál: a szeretet. Amikor a hegyekbe kimegyek, a tanyavilágba, valóságos udvari koncert fogad: a kutyák vicsorgatják fogaikat, a szárnyasok rémült kotkodáko- lásba, hápogásba, gágogásba stb. kezdenek. Szívderítő. Itt találkozni embersorsokkal. A félig béna Mcnászckné teljes elhagyatottságban él, elképesztő körülmények között... és mégis ő a világ legboldogabb asszonya. Kis szűk völgyben, az Ivácson, Feri bácsit látogatom meg, aki Ditróban volt a leányánál, de hazaszökött, hogy az emlékektől eltelve élete párját ott sirassa meg hátralévő életében. A hegyeken át bandukolva Moldován János hívemet keresem fel, aki egyetlen szót magyarul nem tud, és mégis az úttalan utakon, hófúvásokon 8 km-t tesz meg vasárnapról vasárnapra. A fíliában a 100 éves örmény Julika nénit látogatom meg. De csodásak is ezek az öreg mamák! Kevesen ismerik az öreg szépséget... Sugárzik róluk az imádságos lelkűiét, Julika néni törékeny alakjából a sok szenvedés. Az ötvenes években 14 éves lányával kiűzték lakásukból, egy szál ruhában földönfutókká tették. A tehetséget nem lehetett letiporni, Vera felküzdötte magát, főkönyvelő lett, s ami több, megőrizte eredeti örménységét, s ha nem is beszéli a nyelvet, a szíve örmény marad, nem székelyesedik el. Ahogy nézem őket, a Muszadag negyven napja jut eszembe, s az én kis porladozó népemmel lélekben megsiratom; maroknyi örmény, hogy ejporladtál! - Páll Sándor, a hátizsákos pap. (A levélírónak egy előző beszámolója az 1991. novemberi számunkban jelent meg.)
