A Szív, 1993 (79. évfolyam, 1-12. szám)

1993-03-01 / 3. szám

A SZÍV - MÁRCIUS

123

ERMI 17. Nemeshegyi Péter

||gyik úr halkan folytatta:

„Apád minden este odajött hozzád, mikor már lefektettek fehér ágyadba. Ott állt az ágy lábánál és elmondott veled együtt..." Egy pillanatra megállt, a torkát köszörülte, és még fojtottabban beszélt tovább: „...hát igen, egy esti imát. Magas volt, rövid fekete szakállt hordott, és mindig sötétzöld bársonyruhában járt. Nagy barna volt, mint neked, és mikor veled imádkozott, nagyon-nagyon nyugodtan és bensőségesen nézett rád, meg arra a Másikra odafönn."

Ermit forróság járta át. Lelkének betemetett mélyéről egy kép merült föl. Magas, fiatal, sötétzöld ruhás, karcsú férfi, mély, nagy, szerető, ez a szép, de mindig egy kicsit szomorkás szem rajta nyugodott. A fiúnak elakadt a lélegzete.

„No látod ugye, hogy emlékszel. És az anyád..."

Ermi majdnem felugrott, de erőt vett magán, átkulcsolta a szék karfáját, és ülve maradt. Feszülten figyelt tovább.

Amaz megint a kézelőjét vizsgálgatta. Halkan folytatta:

„Anyád magas szőke asszony volt. Mérhetetlenül szeretett téged, hisz egyetlen gyermeke voltál. Legtöbbször ezüsttel hímzett kék selyemruhát hordott. A ruha suhogott, mikor járt. Kék volt és csodaszép mosolya. Mikor apád és te elkészültetek az esti imával, mindig az ágyad szélére ült, és szép lágy hangján egy bölcsődalt énekelt, míg el nem aludtál. Mindig ugyanazt. Te behunytad a d, hallgattad a dalt, és érezted, amint simogatja a hajad. Végtelenül boldog voltál és így aludtál el."

Ermi szédült. A karfába kellett kapaszkodnia, hogy le ne essék. Mert apja alakja után most sugárzón merült fel az édesanyjáé. Magas, szőke, mosolygós, kékszemű. És a dal, a dal! Ermi újra hallotta: halkan zsongott a dallam, felszállt, újból lefelé hajlott, egyenletes ringással, mint a végtelen tenger hullámai. Ezt a dalt kereste az ezernyi dallammal, ami eszébe jutott, amit dudorászni szokott. Most itt volt és csendesen hullámzott benne. A magas szőke asszony szépséges, puha, meleg hangja énekelte:

„Csicsija, bubuja, én csillagom..."

„Édesanyám" - susogta Ermi. Megfeledkezett Ogyik úrról, a váráról, jövetele céljáról, mindenről. Kimondhatatlanul boldog és mélysége-