A Szív, 1992 (78. évfolyam, 5-12. szám)

1992-06-01 / 6. szám

A SZÍV - 1992. JÍJ9ÍWS

275

A SZENTATYA JÚNIUSI IMASZANDEKA ...hogy Krisztus Szívének tisztelete felszítsa az emberek szívében a szeretetet legínségesebb testvéreik iránt.

Amikor „Jézus Szívéről”, a „Szent Szívről” olvasunk vagy hallunk, gondoljunk arra, hogy Isten és ember között bensőséges a kapcsolat. Ezt ugyan az ember visszautasította, de Jézus helyreállította irgalmas isteni szcretetből vállalt szenvedésével.

Már az Ószövetség hirdette Isten irgalmas szeretetét. Nagyon emberi, de mély értelmű hasonlatokkal élt: Isten úgy szereti választott népét, mint jó édesapa a fiát (Oz 11,1.3.4.), mint hitves a hitvestársát (Én 2,2; 6,2; 8,6), mint édesanya a gyermekét (íz 41,14.15). Az Újszövetség már hasonlatok nélkül beszél: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda” (Jn 3,16). Amikor az Ige testté lett, szent embersége egyképpen lett hajléka a tercmtetlen (isteni) szeretetnek és az emberi szeretetnek.

Krisztus Urunk emberek iránti szerctete végtelen, hiszen isteni szívben lakozik. Végtelen - de egészen emberi is: szenvedni képes. Vagyis Jézus a szenvedőkkel, a betegekkel, a szegényekkel, a rabokkal, a társadalom peremére szorultakkal is, tehát mindenkivel közösséget vállalt. Ezt is jelenti Krisztus Urunk „önkifosztása”, görög nyelven kenószisz-a.

Krisztus szíve együttérző, cgyüllszenvcdő szeretettel dobban minden emberért, tehát teljesen egy velünk, őt magát kell látnunk minden szenvedőben. Ebből pedig az következik, hogy mi semmiképpen sem hivalkodhatunk azzal, hogy Krisztussal közösségben vagyunk, ha „elnézünk” az ő szenvedő tagja fölött, vagy éppen megvetően fordulunk el tőle.

Amikor felnézünk Jézus keresztülszúrt szívére, megsejtjük mértéket nem ismerő szeretetét Atyja és minden ember iránt, de erőteljes ösztönzést is érzünk azok szolgálatára, akikkel a mi Urunk azonosította magát. Szükséget szenvedő testvérünket tehát nemcsak „elviseljük” és nem „leereszkedünk hozzá”, hanem szinte várjuk őt, szeretjük és befogadjuk. Hiszen benne testvéreként, testvérünkként maga Jézus van jelen, bár esetleg mélyen elrejtettem éppen nem érezhető módon. Igenis testvérünk az öreg, a testiekben vagy szellemiekben fogyatékos, a kábítószeres vagy alkoholista, az AIDS-beteg, a durva bánásmódnak kitett gyermek, az elmagányosodott, a társadalomból kitaszított... Más szóval: mindenki, aki rászorul tettekben megnyilvánuló megértésünkre, aki próbára teszi áldozatkészségünket, és nemcsak alkalmi, odavetett alamizsnánkat kéri.

Keresztény, azaz krisztusi létünkből következő feladatunk tehát, hogy készséggel válaszoljunk a nyomor kihívására, a mi világunk kihívására. Tennünk kell, sokat kell tennünk az igazságosság és a szeretet világrendjéért, küzdve a „bűn struktúrái”, vagyis a bűnök szülte és a bűnöket kitermelő társadalmi berendezkedések ellen, hogy uralmuk alól megszabadíthassuk testvéreinket. Tágítsuk ki szcmhatárunkal! Öleljük szívünkre a szaharai övezet aszálysújtottait, Latin-Amcrika bádogkunyhóinak vagy a menekült táboroknak a lakóit, a háborúktól sújtott népeket.