A Szív, 1992 (78. évfolyam, 5-12. szám)
1992-09-01 / 9. szám
400 KATOLIKUS LLLKJSigi TÁJ'LKOZTATÓ ségük. A börtönben köztudott volt, hogy a rendőri szervek és a pártapparátus emberei arra biztatták a hitveseket, hogy váljanak el, akkor könnyebben sikerül majd a „beilleszkedés". És gyakran lehetett is hallani esetekről, amikor is ez a biztatás sikerrel járt. De minket papokat, szerzeteseket is izgatott, mi van egyházunkkal, szerzetescsaládunkkal, vannak-e kispapok, hogyan állják a sokszerű megpróbáltatást a mindenfelől támadott, ellenőrzött és zaklatott lelkipásztorok... Az őrök hallgatnak, mint a sír, még véletlenül se kottyantanak ki semmit arról, hogy ugyan mi is történik valójában az országban és a nagyvilágban. Csaknem egyedüli hírforrás az újabb elítéltek érkezése, de persze ezek sem tarthatnak kiselőadást rabtársaiknak, csak a zárkatársaikkal beszélgethetnek, de ezek is, legalábbis az első időkben, a rendesen igen hosszú kihallgatássorozat, a tárgyalásokkal való huzavona miatt nemigen mertek beszélni. A séta közben is szigorúan tilos volt a beszélgetés, és nem egyszer került sor fegyelmi büntetésre egy-egy séta közben elhangzott szó miatt. De hát a rab ötletgazdag. Lehet alkalmat találni a hírek továbbadására. Tamás János jezsuita atya társaival 1956 februárjában érkezett a budapesti Gyűjtőfogházba. Jól tudta, hogy jónéhány rendtársa már ott tölti büntetését (Csávossy, Tüli, Kerkai Jenő stb.) és ott „várnak rá". Hogyan lehetne őket értesíteni az elmúlt évek eseményeiről? Reggelenkint lehetséges volt az önkéntes jelentkezőknek a „trepnit" (függőfolyosót) fölmosni és ehhez rendelkezésre állt egy vödör s egy felmosórongy. Hogy a „kapcsolás" létrejöjjön, a séta elején vagy a végén meg kellett figyelni, hogy ki melyik zárkában van elhelyezve. A többi már egyszerű volt. A folyosó felmosása közben a vödör szélét jó erősen oda kellett koccintani a kiszemelt zárka ajtajához. Ez volt a hívójel. A zárka lakói máris az ajtó mellett füleltek. Tamás atya ott különösen nagy bugalommal és alapossággal mosta a padlót s közben mondta a híreket eseményekről, személyekről egyképpen. Néha „az adás" elhalkult és meg is szűnt, mert a bemondónak figyelnie kellett az őr mozgására, közeledésére illetve távozására. Tamás atya olyan ügyes volt, hogy sohase „bukott le" és heteken át folytatta eme kiváló szolgálatát... Egyszer aztán megszűnt ez is. Egy szép napon, 1956 szeptemberében egy éjszaka rabszállító kocsiba zsúfoltak minket és a váci börtönben kötöttünk ki. Igaz, ez a nevezetes intézmény nem sokáig nyújtotta nekünk „minden kényelmét", mert a forradalom következményeként október végén valamennyien elhagyhattuk e nevezetes helyet.
