A Szív, 1992 (78. évfolyam, 5-12. szám)
1992-07-01 / 7-8. szám
A SZÍV - 1992. jilLIZlS-SWgtiSZTUS 343 éppen most kellett megtenned. Abban a meggyőződésben, hogy helyeset csinálsz. Te talán meg tudsz rá tanítani. Én nem vagyok rá képes! Próbálom, de nem vagyok képes bebeszélni magamnak, hogy jó volt megölni nagyapát!” A tfz denevér torkából vad sivitás tört elő. Valamennyien rárontottak Cukkra. Ermi megborzongott. Utálat és félelem vett erőt rajta. Mialatt a denevérek a szerencsétlen Cukkot gyötörték, gyorsan kereket oldott. Futott, ahogy csal a lába bírta. Végre olyan messze volt, hogy már nem hallotta a denevérek visitozását. Csend uralkodott körös-körül, csak a fák vag- dalkoztak hangtalanul az ágaikkal. Ermi továbbhaladt a tóparton. A fák egyre magasodtak, sűrűsödtek, és jobbra egy kis ösvény nyílott az erdő felé. Ermi elszántan rátért és a fák árnyékában ment tovább. Alig haladt néhány percig, amikor valami zaj megállította. Jobbról jött, az erdőből. Először olyan volt, mint a kotkodácsolás, mikor Aret anyó tyúkjai megtojtak. De mégsem volt igazi kotkodácsolás. Hirtelen átment csicsergő csattogásba. „De hiszen ez pacsirtadal!” - örült meg Ermi. A hang ekkor hirtelen megint kotkodácsolássá vált. „Hát ez meg micsoda? Ebben a feje tetejére állított világban mindenre készen lehet az ember. Hadd látom!” Letért az ösvényről, keresztültört a bozóton. Hamarosan egy kis tisztásra ért, és ott furcsa látvány tárult elébe. Két fa között egy pókháló feszült. De olyan óriási, hogy a fák koronájától a földig ért. A háló vázát alkotó fonalak kötél- vastagságúak voltak. Az egésznek a színe szürkésfehér, kicsit szabálytalan fona- tú, és himbálózott az érzékek számára felfoghatatlan szélben. Fenn a hálóban, kézmagasságnyira pedig egy kis madár gubbasztott, teljesen beburkolva a szürkésfehér fonalakba, csak a fejecskéje kandikált ki belőle. Apró szemében, ahogy most a jövevény felé fordította, rémület és kétségbeesés ült. „Ez mégiscsak pacsirta” - állapította meg Ermi. „Szegény kis madárkám! - szólt hozzá. - Hogy hívnak? Hogy keveredtél ebbe a hálóba?" Ermi már úgy hozzászokott, hogy beszélni tud az állatokkal, hogy egész természetesen szólította meg a kismadarat. „Csirta a nevem - csipogta vissza a madár. - Ide dugtak, hogy megtanuljak kotkodácsolni. És ha holnapig nem sikerül, akkor jön az óriáspók, megbénít a harapásával és elevenen fölfal. ízről Ízre. Jaj nekem! És a kotkodácsolás nem megy. Nem és nem! Csirta kétségbeesetten próbált ismét kotkodácsolni, de megint csak pacsirtacsattogás lett belőle. „Hiába, nem megy” - csipogta panaszosan. Ermi érezte, hogy elönti a düh. Micsoda őrültség! Hogy egy pacsirta kotkodácsoljon! Tyúknak az való. De pacsirtának! Az énekeljen, csattogjon, ujjongjon fönn a magas égben! Ehelyett valaki bedugta ebbe a hálóba, és el akarja pusztítani. Ő meg félelmében kotkodácsolni próbál éneklés helyett. Ez biztosan
