A Szív, 1992 (78. évfolyam, 5-12. szám)
1992-05-01 / 5. szám
A SZÍV - 1992. MÁJUS 203 Csak a szépre emlékezem... Pálos Antal „Műholdas TV műsorok, zártláncú video rendszer...” Hol van az ilyesmi rendszeresítve? Kovács Géza börtönparancsnok szerint a márianosztrai börtönben. Most, 1992-ben. Nem egészen így volt ez a „boldog" szocialista világban. A büntetésvégrehajtás egyik fő törekvése volt, hogy a rabokat a lehető legjobban elzárják a külvilágtól. Az évenkint négy alkalommal engedélyezett levélváltás szigorúan cenzúraköteles volt, és gyakran megesett, hogy az elítélt az ép levél helyett csak összevissza vagdalt levéldarabokkal volt kénytelen megelégedni. Az évenkint két alkalommal engedélyezett beszélőn pedig kettős sodronyhuzalok és a rabok mellé állított őrsorfal biztosította', hogy az elítélt és a hozzátartozója valóban csak családi ügyekről beszélhessen. De magában a börtönben is igyekeztek a híráramlást megakadályozni. Igaz, a zárkákban nem volt tilos a beszéd, de a benfentes rabok azt állították, hogy egyes zárkákban ott van a lehallgató, és nem volt nehéz az egyes „érdekesebb" rabot éppen ezekbe a zárkákba helyezni. Az is köztudott, hogy rendszeresítve voltak az ún. „téglák", a besúgók, akik ilyen vagy olyan előnyökért hajlandók voltak a börtönparancsnokság számára adatokat szolgáltatni. Persze, a rabtársadalom szerfölött leleményes volt. Nyolchónapos vizsgálati fogság után végre „törvényes" rab lehettem, és átszállítottak a kőbányai gyűjtőfogházba. Lassan kiderült az is, hogy rendtársaim közül többen is ott voltak, de - sajnos - a másik „csillagban" (börtönrészben). Állandó töprengésem tárgya volt: hogyan lehetne velük találkozni. Lenne elbeszélnivaló, hiszen ők három-négy évvel előbb kerültek fogságba. Néha a „házi" hozott is egy-egy mondatos üzenetet egyik-másik atyától, de ezek röviden jobbára csak azt tartalmazták, hogy jól vannak és nagyon szeretnének velem találkozni. Igen ám, de hogyan? Az, hogy ilyesmire engedélyt lehessen kapni, teljes képtelenségnek tűnt. Egy napon, úgy délelőtt 9 óra tájban, nyílik az ajtó és szól az őr: Pálos, menjen a földszintre, megy a kórházba. Még arra sem volt időm, hogy tiltakozzam és elmondjam, hogy nekem az égvilágon semmi bajom nincs, hangzik az újabb utasítás: „Menjen a földszintre és álljon a vasra!" A vasrácsozat a börtöncsarnok közepén húzódó csöveket takarta, a sorakozókon rendszerint erre kellett állni. Hátratett kezekkel lebotorkálok a földszintre, látom ám, hogy ott állnak a vason vagy tizen, közöttük E Csávossy. Alighogy beállók a sorba, hangzik a vezényszó: Balra át, irány
