A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-12-01 / 12. szám
569 Ám ez a könyörületesség korántsem merül ki a szenvedő emberrel, a szenvedők világával szembeni könyörületességben. Átfogja az egész minden- séget, szinte metafizikus távlatokban nézi az egész teremtett világot, kozmikus tulajdonság bennünk. Képesít bennünket a dolgokkal, az egész teremtett világgal való együttrezgésre, egyesülésre, a velük való azonosulásra. Első látásra erősen panteista íze van (egyébként a „panteizmus” jellegzetesen nyugati fogalom, amit nagyon könnyen és elhamarkodva ráfognak minden olyan vallásra és gondolkozásra, ami nem illik bele a megszokott filozófiai keretekbe), de talán közelebb áll — az ószövetségi könyvekben is megtalálható — „Bölcsesség” fogalmához. Ez pedig, mint tudjuk, isteni tulajdonság. Olvassuk el a Bölcsesség könyvének idevágó sorait, s mindjárt kapunk valami fogalmat arról, mit is akar a buddhista hívő ezzel a szóval kifejezni (Bölcs 11, 23-26): „Hisz az egész világ olyan előtted, mint a porszem a mérlegen, és mint a földre hulló hajnali harmatcsepp. De te mindenkin megkönyörülsz, mert mindent megtehetsz, és elnéző vagy az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak... Hogy is maradhatna meg bármi is, ha te nem akarnád, és hogyan állhatna fenn, ha te nem hívtad volna létre? De te kímélsz mindent, mert a tiéd, életnek barátja. ” Sok van ebben a buddhista „symphatiá”-ban Lao-ce Taojából is. A Tao szintén könyörületes; olyan, mint a víz; hasznos, anyás, megbocsájtó: nem uralkodik, nem basáskodik a dolgok fölött, hanem hagyja, segíti őket, kit-kit a maga adottságai, törvényei szerint ki- és beteljesedni. A buddhizmusban a hangsúly inkább a mi személyes magatartásunkon van oly módon, ahogy érezzük, megtapasztaljuk a létet, a mindenséget. Önkénytelenül Teilhard kifejezései jutnak eszembe: „un gout, un sens de l’étre, de l’Univers”, „résonance au Tout": a lét, a mindenség intuitív megérzése, megélése; együtt rezegni a mindenséggel, hozzá simulni a világegyetemet éltető, fenntartó erők csodálatos ritmusához. Vagy hogy szent Gertrúddal fejezzük ki magunkat: az egész mindenség szívével imádkozni. Illúzió: az egyik legfélreértettebb, legfélremagyarázottabb buddhista fogalom. Az egész világ, az ént is beleszámítva, nem egyéb egyetlen óriási illúziónál, ábrándképnél, csalódásnál, valósnak hitt valótlanságnál. Innen ered aztán a híres buddhista passzivitás: hagyni a dolgokat, nem avatkozni be a történésekbe. Félrevonulni, elmenekülni e látszatvilágból az elmélkedések nirvánájába. Nem tagadjuk, ez is egy magyarázat, azaz annak elképzelése, mit is jelenthet ez az illúzió? Viszont lehetséges egy teljesen másféle magyarázat is. És ez jóval közelebb áll a szó igazi jelentéséhez. A buddhista lélektan szerint az ember az ösztönök rabja; érzékeinek, vágyódásainak, álmodozásainak jórésze (ha ugyan nem mind) megreked a részekben, a felületen; a mulandóhoz, jelentéktelenhez, lényegtelenhez vonzódik. Bennük, velük éli ki magát. Monhatjuk így is: rájuk pazarolja ere
