A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-12-01 / 12. szám
550 A názáreti Jézus az embernek visszaadta szabadságát. Azzal, hogy közénk jött és szeretetet hozott. Az utolsó, legkisebb helyet foglalta el köztünk és éppen így jutott el az utolsókhoz. Vállalta a gyűlölet és a kín éjjelét, az embertelen kivégzést a kereszten. De feltámadásával bizonyította: A szeretetet nem lehet meggyilkolni! Mert a szeretet a világ megsemmisíthetetlen, rejtett fundamentuma. Tehát ünnepeljünk! — Nem egy jó ember születésének és halálának emlékét, akit a gonosz világ félresöpört útjából. Nem álomba kapaszkodunk, amely túl szép ahhoz, hogy igaz lehessen. Ehelyett: „Halálodat hirdetjük, Urunk” (ezt csak az hirdetheti fennhangon, aki hisz a halál legyőzésében!), „és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!" Az élőt ünnepeljük, aki megemlékezésünk ünnepén, rejtve bár, de jelen van. Közöttünk az utolsó helyet foglalja el, étel és ital formájában. Személyesen akar velem beszélni. Meghív, meggyógyít: a bűntől, félelemtől, túlterheltségemtől, fásultságomtól. És így szólít: „Igent mondok rád, ahogy egyetlen ember soha nem tehette. Végtelen értékű kincsem vagy. Csatlakozz hozzám, egyesülj velem, élj belőlem. Én ételed vagyok. Bátorrá és erőssé teszlek evilági hivatásodban. Nem vagy már egyedül. Minden látszat ellenére — mindazokban, akik hisznek — felszabadító művem folytatódik. ” Törekszem-e arra, hogy katolikus legyen a lelkiismeretem? Lélekben is előkészülök-e karácsonyra: alapos gyónással, önmegtagadással, szentírásolvasással...? Imádkozom-e azért, hogy a hit fényében el tudjam fogadni a szegényeket, a betegeket, a különféle szenvedélyek rabjait és áldozatait..., mert Krisztus értük is született? Öröm és hála tölt-e el, mert ismerem Krisztust, ünnepelhetem születésnapját? Keresem-e, hogy családomon kívül is valakire ráragyoghasson általam Krisztus születésének öröme?
