A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-11-01 / 11. szám
499 mondjuk a szentírás szavait: Non mihi, séd Deo sit gloria! = Ne nekem, hanem Istennek legyen dicsőség! Akkor kiáltott így fel, mikor nagyon ünnepelték egyik híres szimfóniájának bemutatása alkalmából. — Különben elég kis pillantás ismereteinkre, és világosan látjuk, hogy csak a felületen tapogatózunk, alaposan nem értünk meg semmit. Nagy veszedelem a felebaráti szeretetre, ha engedünk a rokonszenv és az ellenszenv indulatainak, ha túlságosan a külső után ítélünk. Egyszóval, ha nem vagyunk eléggé urai az embertárssal szemben saját érzelmeinknek. Mindjárt el is mondom itt egy ilyen hibámat: Igazán nagyon fáradtan jöttem vissza a kórházból a lakásomba. Ehhez át kellett mennem az udvaron. — Nagyon siettem, mert tudtam, hogy nagy számú családom már igen vár az elkésett ebédre. — Egy pillantás a kórház nyitott ablakán át megmutatta, hogy egy külsőleg (pardon: éppen itt van a hiba) roppant ellenszenves valaki vár rám. Mikor az udvart átszelve találkoztam ezzel a férfivel, igazán kevéssé szeretetteljes hangon kérdeztem: „Mit akar tőlem?” — Ő megcsókolta a kezem és ezt mondta: „Csak meg akartam köszönni, hogy visszaadta öreg édesanyám szeme világát. Éppen azért jövök, hogy kihozzam a kórházból.” Elfogott a szégyenkezés: ő rózsákat hozott nekem, én meg szúrós kaktusz voltam. Igen gyakran vagyunk roppant igazságtalanok az ideges, hisztérikus, szellemileg fogyatékos betegek nagy serege iránt is. Pedig éppen nekik van igen-igen sok szeretetre szükségük. A „neuraszténiás, hisztérikus” diagiózis többnyire csak a betegek szenvedésének gyűjtőmedencéje. Nagyon sokszor nyilvánítjuk hisztérikusnak, idegesnek az olyan állandó panaszokat, amelyeket nem tudunk megmagyarázni, pedig sokszor mély alapjuk van. — Emlékeztetlek kórházi szakácsnőnkre, aki hónapokig feküdt kórházunkban és folyvást panaszkodott, hogy mindene fáj, de életében nem tudtuk bizonyosan megállapítani a diagnózist: csontlágyulás. Milyen gyakran gondoltuk, hogy szimuláns vagy hisztérikus, míg aztán a halál, sajnos, mindent felderített. Milyen sokszor visszük magunkkal a betegágyhoz nagy érzékenységünket is! Ez semmi más, mint aggódó gőg saját énünk miatt. Sohase nehezteljünk valamiért a betegre, észre se vegyünk, ha talán egyszer egy kellemetlen szót mond nekünk. Ellenkezőleg: ha látjuk, hogy nehézségei vannak velünk szemben, az csak ok arra, hogy — tolakodás nélkül — megkettőzzük szeretetünket iránta. Csakhogy ehhez sok tapintatra van szükség. Egyszer olvastam a tapintatnak egy jó meghatározását: „A tapintat azt jelenti, hogy egészen bele tudjuk gondolni magunkat a másik helyzetébe.” — Aztán meg mint Néri Szent Fülöp mondja, ne gondoljunk mindig az embertárs hibáira, foguk fel azokat emberi gyöngeségnek. — Törjük a fejünket mindig új eszközökön, hogy mindent megkönnyítsünk a betegnek, akkor látja, hogy érdeklődünk iránta, és ez sok örömet okoz neki.
