A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)

1989-05-01 / 5. szám

214 AMI A FEJEMBE KERGETI A VÉRT Halló Geri! Talán illőbb, ha „Geri bácsit” írok, de hát ez valahogy osto­bán hangzik. Beláthatod, nem vagyok már az a kis öcskös, ma­holnap betöltőm a 16. életévemet. Nem is tudom, ilyen hosszú szünet után miért menesztek is­mét levelet. (Ismersz, mennyire imádom az írást...) Hát azért, mert először is x-szer hiába próbáltalak elérni telefonon. Másodszor: itt­hon kitört a balhé, és erről szeretnélek röviden tájékoztatni. Hogy az elején kezdjem: vasárnap reggel 10 órakor még javában durmolok - úgy istenigazában a puha ágyamban -, amikor az édes jó anyukám beviharzik a szobámba. Tudod, mit jelent ilyenkor a hajcihő - már szállnak is felém az igék: „Nem tudnál végre felkelni? Mindjárt elkésünk a miséről!” Kissé mé­lyebbre bújok a takaróm alá, és nagyon higgadtan, tisztelettudó udvariassággal mondom: „Most az egyszer egyedül is elmehet­nél. Ma nincs kedvem. ” Ami ezután következett, azt jobb nem részleteznem. Tény, udvariasságom bérét kiosztották: három napig ciki volt, kellemet­lenül fojtó légkör és szikrázó viták. Ami pedig leginkább piszkálja a csőrömet: jó anyám még mindig gyereknek tekint, aki vakon en­gedelmeskedik és akit nem érdekelnek az összefüggések. Itt van pl.: „Miért kell minden vasárnap misére mennem? Mit használ ez nekem?” Nos, a felelet kézenfekvő: „Ha édesanyád vasárnap el tud menni a templomba, akkor a fiatalúr ugyancsak elfáradhat oda.” Erre én: „Na, és te miért mégy - ha esik, ha fúj - a va­sárnapi misére?” Kis gondolkodás után: „Végül is ezt írja elő az Egyház!” Újra én: „Na és? Ez minden?” Erre a mama visszavo­nul, de még odaveti: „Veled nem lehet beszélni!” E kissé hosszú bevezetés után kérdezlek: Miért kell az em­bernek minden vasárnap misére menni? Ez egyszerűen magas nekem. Semmi értelme, hogy kényszerből ott csücsüljek egy órát. És - ami a fejembe kergeti a vért - az az unalmas kínai színjá­ték elöl az oltárnál. Mindig ugyanazt játszák: a légkör személyte­len, az imák ósdiak és az énekek csöpögnek. Mi köze mindennek az életünkhöz? Ja, és még - köretként - az aranyos közös­ség: az emberek úgy ülnek egymás mellett, mint a faszentek, ki-ki magának. Olykor-olykor annyit esetleg mondanak: „És a te lel­keddel!” Ez meg mit jelent? Meg valami nótát énekelnek. És en-

Next

/
Oldalképek
Tartalom