A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-05-01 / 5. szám
198 ropogtak volna benne, a kenyér inai, rostjai, erei szakadtak gyengéd szorításában, ahogy megtörte, tanítványainak adta, a tanácstalanul várakozóknak, kik nagyétvágyúan neki szerettek volna látni végre az evésnek, de ma valahogy minden más, valami lóg a levegőben, ő is körülményesebb a kelleténél és az ünnepélyes, halk szavakba belekorgó gyomornál nincs kínosabb, márpedig ő tanítványainak adta, majd hálát mondott, nem azért, hogy ezt is megúszta, ép bőrrel kievickélt — ellentétben másokkal, hi-hi — a kataklizmából irháját ajnározó öröménekkel a mindent elhárító és mindenható Nagy Radarernyőért, nem, hanem a csapásért, mely közeledik, hálát mondott és így szólt, tagoltan, pániktalan szavakkal, eltitkolván a rettegés verejtékszagát, pedig már hátgerince tövéből lassan húzódott az agy felé a sivatagi tetovált varázsló gajdolása, de ő visszazavarta lukaiba és így szólt: Vegyétek, amíg venni lehet, az alkalmat ne szalasszátok el, ne várjatok, mert a kiürült tálban összegyűlnek majd az elkésett kezek és az ürességben összezsúfolódnak nyüzsögve és csevegve,
