A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)

1989-01-01 / 1. szám

19

kai. Majd megjelent Sík Sándor reverendában, szelíd arcával, ősz hajával. Az előadást részben olvasta; csendesen, minden pátosz nélkül beszélt, de olyan hatással, hogy Newman azóta is egyik legkedvesebb íróm.

Sík Sándor 1889. január 20-án született Budapesten. Gyermekéveit jórészt Gödöllőn töltötte a családi házban, melynek akáclombos, orgonás kertjében találkozott a természet szépségével. Középiskolai tanulmányait

a pesti piarista gimnáziumban kezdi, ahol már verseket is ír. Tizennégy éves korában elhatározza, hogy piarista lesz, és azonnal megkezdi a noviciá- tust. Utána a kecskeméti rendházba kerül, és ott érettségizik 1906-ban. Majd visszakerül Budapestre, és az e- gyetemen magyar—latin—görög szakra iratkozik be. Közben a teológiát is végzi. Schütz Antal van rá nagy hatással, vele később közösen ír egy imakönyvet. 1910-től verseskötetei jelennek meg, nevezetesen: Szembe a nappal (1910), A belülvalók mécse (1912), S.S. költeményei (1916), Maradék Magyarok! (1919), Csend (1924), Sarlósboldogasszony (1928), Fekete kenyér (1931), Magányos virrasztó (1936), Az Isten fiatal! (1940), Új versek (1941), Győzöd-e még? (1945), Tizenkét csillagú korona (1947), Őszi fecske (válogatott és új versek, 1959), Áldás (posztumusz, 1964). A Szent István Társulat 1976-ban kiadta Sík Sándor összegyűjtött verseit, Jeleníts István piarista rendezte sajtó alá.

Ha megkérdezzük, mi volt Sík Sándor költészetének jelentősége a magyar katolikus irodalomban, idézhetjük az általa adott választ, amit egy interjúban maga mondott: „Úgy érzem, hogy éppen annak elérésében volt némi részem, hogy a katolikus irodalom levetkőzte nálunk is a speciális, szűkkörű jellegét, és kibontakozott mellékszobaszerű, kissé csak tűrt, kissé egzotikumszerű helyzetéből, kivívta természetes helyét az írói köztudatban is, és a közönség érdeklődésében is. Ezt persze csak úgy érhette el, ha végképpen levetkezi a sekrestyéi ruhákat, kinő a hitbuzgalmi és pedagógiai eszközirodalom szűk kereteiből, egyáltalán: megszűnik programirodalom lenni, és lesz, mint minden nevére méltó művészet, az egész ember belső átélésének egyénien és szabadon művészi kifejezése." (Keleti Újság, 1939.)