A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-04-01 / 4. szám
155 ahogy mondta. Pl. hogy a katolikusok bálványimádók, mert letérdelnek Mária és a szentek szobra előtt; hogy az oltáriszentség csak egy darab kenyér, az nem létezik, hogy az Úr Jézus legyen; és így lassan belénk oltotta megvetését. Az igazat megvallva nagyon buzgó tanítványa lettem, annyira, hogy még a köznapi istentiszteletre is eljártam nénémmel, aki egyben keresztanyám is volt. Az édesanyám bosszankodott, sokszor megszidott, hogy gyerek létemre beülök a padba az öregasszonyokkal. Ti. ő nem járt templomba, húzott a katolikusokhoz, de nem volt szándéka áttérni. így elértem a tizennégy éves korom, és készültem a konfirmációra nagy buzgón. Örültem, hogy a Szentlélek fog a lelkembe jönni. Egy pünkösdi nap volt a szertartás, ami az első Úrvacsora vételével járt. Elmúlt a szertartás és csalódott voltam. Úgy gondoltam, hogy azt érezni kell, amikor jön a Szentlélek, és mivel nem éreztem semmit, nem igaz, hogy hozzám jött a Szentlélek. Nem is mentem karácsonyig a templomba, és akkor is csak azért, hogy lásson a pásztor, mert már kérdezte a keresztszüleimet, miért nem megyek a templomba, régóta nem lát. De azután sem mentem többet, valahogy elégedetlen voltam. Jött a nagyhét. Édesanyám — látva, hogy se ide, se oda nem járok — azt mondta: miért nem jössz a nagyheti szertartásokra velem a katolikusokhoz? El is mentem, szépnek találtam. Eljött a nagyszombat, csupa szem és fül voltam. Álltam a padok mögött, közel az úthoz, ahol a körmenetnek mennie kellett az oltáriszentséggel ki az utcára. S amikor közeledett a pap az ol- táriszentséggel, csak néztem, és akkor történt lelkemben egy változás, valami hasonló, mint Szent Pállal. Az Úr Jézus haladt ott... A jó Pásztor megtalálta báránykáját és magához ölelte. Olyan boldog lettem, és nemcsak vasárnap, de köznap is mentem a szentmisére. Volt egy barátnőm, nagyon vallásos ferences harmadrendi szülei voltak. Náluk töltöttem minden szabad időmet. Ők imádkoztak megtérésemért. Nagyon szerették a Szűzanyát, és megmagyarázták, milyen jó és menynyire szeret minket. Ő a mi égi anyánk. Boldog voltam ezt tudni, annál is inkább mert olyan tiszteletlenül hallottam róla beszélni a református lelkészt. Annyira, hogy megszóltam az édesanyámat, mert leszedte a legszebb rózsákat, és átvitte nekik, hogy tegyék kis házi oltárukra a Szűzanyának. Két húgommal otthon többször imádkoztuk a rózsafüzért. Egyik nap keresztanyám, aki mellettünk lakott, megdöngette a falat mondván: Na, de sok Üdvözlégy volt nálatok, ti pápisták. Nem is bocsátotta meg ezt, és csak akkor jött a zárdába engem meglátogatni, mikor Rómába utaztam. A barátnőm meghívott egy nap áldásra a mi nővéreinkhez, akiket addig még nem ismertem. Tudtam, hogy mennek idegen missziókba, és úgy éreztem, ott az én helyem is közöttük. Kis kápolna fehér ráccsal, az oltáriszentség kitéve egész nap, a gyönyörű Mária-kép az oltáron. Ez a Hermina úton van, ma Május 1. út. Közben komolyan foglalkoztam az áttéréssel. Egy Jézus Szíve Népleánya tanított katekizmusra, biblia- és egyháztörténelemre. így értem el 18. évemet, gondolva, most már nincs akadály, szabad vagyok, megvan az előírt idő, áttérhetek. De akkor meg nővéreink, akikhez mint jelölt minden vasárnap délután ellátogattam, azt akarták, hogy várjam meg az édesanyámat és egyszerre térjünk át. De édesanyám hallani sem akart erről, tartott a rokonaitól. A sok ima azonban meghozta gyümölcsét. Másfél év után egy májusi vasárnapon a kis zárdakápolnában mindketten letettük az esküt. Testvéreim is gyóntak, áldoztak, így
