A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-03-01 / 3. szám
140 dó ellenőrzésnek volt kitéve. Az állam bizalmi emberei igyekeztek meggátolni befolyását a fiatal papságra. Sokszor csak a gyónás keretében volt képes biztosítani azt, hogy az őt felkereső pappal megfigyelő nélkül beszélgethessen. A segédpüspökök kikapcsolása az egyházmegye vezetéséből és az egyházkormányzati helyekre a politikai vezetés által kívánt bizalmi emberek behelyezése lényeges része volt az elmúlt évtizedek egyház-állam kapcsolatának. Ez biztosította azt a kommunikációs csatornát, amelyen egyrészt gyorsan és feltűnés nélkül értesülhetett az állam az egyházmegye életének eseményeiről, másrészt üzenetet, információt vagy olykor dezinformációt küldhetett diszkrét formában a megyés főpásztorhoz és más egyházmegyei személyekhez. Az állam bizalmi pozícióiba olyan személyek kerültek, akik hatással tudtak lenni a főpásztorra, s információ- közvetítő tevékenységük által tehermentesítették az egyházpolitika végrehajtóit a külső beavatkozástól, ami nem illett volna bele az egyházat is bekapcsolni kívánó „nemzeti egység” politikába. Ez a nyíltan nem deklarált állandó beavatkozás az egyházmegye vezetésébe eredményezte azt is, hogy a megyéspüspökök közt sem alakulhatott ki kollégiális összmunka a közös ügyeket illetően, hanem még mindig a bizalmatlanság és kölcsönös kritika zavarja a püspökök egymással való kapcsolatát. Az irányítás említett gyakorlata aláásta a papság bizalmát is, és a legtöbben azt sem hiszik el, hogy az egyház-állam kapcsolat a jövőben annyira változhat, hogy az állam lemond az egyház belső irányításának gyakorlatáról. A papság az állami irányítást megváltoztathatatlan sorsnak tekinti, és a megyéspüspöktől jövő intézkedésekkel szemben gyakran fenntartásokkal él. Ha a magyar államvezetés a készülő vallásügyi törvénnyel valóban új alapokra kívánja helyezni az egyház és az állam kapcsolatát, úgy mindenekelőtt a belső irányítás gyakorlatának megszüntetésével kell lehetővé tennie, hogy az egyház vezetése egészen az egyháztól kiválasztott személyek útján történhessen, hogy a megyéspüspök hivatalos munkatársai valóban segítőtársai legyenek, és ne a politikai vezetés szándékainak képviselői, hogy a magyar egyház legfelsőbb vezetésében mielőbb megvalósulhasson a magyar viszonyokra illő gyakorlati kollégialitás, mely modell lehet minden egyházon belüli összmunkára és minta a plébánosoknak a világi segítőkkel való együttműködés kialakítására. A magyarországi katolikus egyház állítólagos tehetetlenségéről ma is gyakran hallható bírálat, hogy „az egyház még azt sem teszi meg, amit szabadon megtehetne”. A „tehetetlenség" hátterében rendszerint valamilyen egyházpolitikai eredetű akadály húzódik, ami az egyháznak lehetőséget ad ugyan az aktivitásra, de nem arra, amit neki éppen tennie kellene.
