A Szív, 1989 (75. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám
11 Csokonai Vitéz Mihály, a tüdővészben fiatalon elhunyt magyar géniusz, 1805-ben halt meg, 32 éves korában, Debrecenben. A „felvilágosult szellem diadalát énekli meg.” „A szeretet csak akkor fog a világban meghonosodni, ha mentes lesz a vallás sallangjaitól és a papok vakbuzgalmától.” (HB) Csokonait Holbach német bölcselő filozófiája ingatta meg, az a német bölcselő, akire a marxista materialista világnézet is épít. Mentségére lehet felhozni, hogy korának jozefinista szellemben nevelt papjai nem állottak hivatásuk magaslatán, inkább államhivatalnokok, mint lelkipásztorok voltak, s az idegen származású főpapság jelentős része tényleg az elnyomd, abszolutista rendszer kiszolgálójává szegődött. — A katolikusok és a protestánsok közötti viszálykodás, sőt gyűlölködés, melyet a Habsburg uralkodók politikája csak szított, érthetőleg elkeserítette az ő nyílt, szabad szellemét. Persze, az „elmúlással” szembenézve ő is mélyebben gondolkodik, s a „Lélek halhatatlanságáról” szóló hosszú bölcselmi költeményében szinte shakespeare-i magaslatokat ér el: „Lenni? vagy nem lenni? / kérdések kérdése! I Melynek nehéz, kétes, szép a megfejtése, I Nagy kérdés, melyet ha mélyen vizsgálok, I Még több mélységeknek mélyére találok. I — Csillagok közt hordanak aetheri szárnyaim, / De a sír partjára húznak ón lábaim; / Az ég sföld között függök utoljára, I En angyal meg állat, vagy csak por meg pára. I — Alattam a chaos bőgő torkolatja / Az elementumok fogát csattogtatja / S varázsló balkezét sárgán nyújtván felém I Elveszel! — így ordít, s rémülést önt belém, I De kárpitja alól a kék reménységnek IA testvér csillagok mosolyog - va égnek, / Biztatván, hogy mennyből szállt belém a lélek, / S ha elvész is a test, jobb részemmel élek.” Következő költőnk Berzsenyi Dániel (1776—1836). Vas megye szülötte, de a Somogy megyei Niklán gazdálkodott. Klasszikus veretű verseivel, melyek Vörösmarty útját készítették elő, a horáciusi életfilozófia ecsetelője, de megkeresztelve azt és szelídítve epikureizmusát, vagyis azt az életelvet, hogy örülni kell az életnek kiélvezve minden örömét. Berzsenyi mély, protestáns hitével Istenben „a megismerhetetlent, a vakító bölcsességet, a világ alkotóját dicséri, ki az idők és terek végtelenjein uralkodik."(HB) „Fohászkodása” örök értékű gyöngyszeme a magyar költészetnek. „Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, I Csak titkon érző lelke óhajtva sejt: I Léted világít, mint az égő I Nap, de szemünk bele nem tekinthet.” Hálás feladat előadóművészek számára is. (Megzenésítette a „Közelítő tél" című költeménnyel együtt Buzáné Ormai Ildikó clevelandi énekművésznő és karnagy.)
