A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1988-02-01 / 2. szám

94

C. S. Lewis

KEDVES ÜRÖM VÖLGYI ÖCSÉM!

A legutóbbi leveledben foglalt éretlen ajánlataid arra késztetnek, hogy végre alaposan felvilágosítsalak az imádságok reánk oly kínos tárgykörével kapcsolatban. Nyugodtan megtarthattad volna magadnak azt a megjegyzést, hogy gondozottadnak az anyjáért mondott imádságaira vonatkozó tanácsom „különösen szerencsétlennek” bizonyult. Nem illik egy unokaöcshöz nagybátyjával szemben ilyen tiszteletlen hangot használni, sem egy újonc kísértőhöz egy helyettes osztályvezetővel szemben. Elárulja azt a kellemetlen kívánságodat is, hogy el akarod hárítani magadról a felelősséget. Tanuld meg, hogy baklövéseidért magadnak kell felelned.

Nos hát, a legjobb taktika gondozottadat teljesen elvonni az imádkozás minden komoly szándékától. Olyan felnőtt ember esetében, aki — mint a te embered is — csak nemrég pártolt vissza az Ellenség táborába, ezt leginkább úgy érheted el, hogy felidézed valóságos vagy vélt emlékeit gyermekkorának utánaszajkózott imádságairól! Akkor talán rá lehet venni arra, hogy ezzel ellentétben teljesen kötetlenül, „belső sugallatra”, a hagyományoktól eltérően imádkozzék! Ez pedig egy kezdő imádkozónál valami szétfolyó, ájtatosan kegyes hangulat erőszakolására fog vezetni, amelyhez az akarat és értelem igazi összpontosításának nincs semmi köze. Egyik költőjük, Coleridge feljegyezte, hogy ő : „nem mozgó ajakkal és meghajtott térddel” imádkozik, hanem csupán szeretetre hangolja a lelkét, és elmerül a könyörgés érzetében. Nos, éppen ilyen imádságra van szükségünk! S mivel ez felületesen nézve ahhoz a csendes imádsághoz hasonlít, amelyet azok gyakorolnak, akik már jól előrehaladtak az Ellenség szolgálatában, okos és lusta gondozottaink elég huzamos ideig elámíthatók vele. Legalábbis könnyűszerrel meggyőzhetők arról, hogy a testtartás az imádkozás szempontjából teljesen közömbös, mivel minduntalan megfeledkeznek arról, amit neked soha nem szabad szem elől tévesztened, hogy ők állati lények, s bármit tesz is a testük, az egyszersmind lelkűket is befolyásolja. Mulatságos, hogy a halandóknak milyen elképzeléseik vannak rólunk. Azt hiszik, hogy mi valamit belopunk a lelkűkbe, jóllehet a valóság az, hogy akkor végezzük a legjobb munkát, ha távoltartunk a lelkűktől bizonyos dolgokat.

Ha ezen az úton nem érsz célt, finomabb kísértési eszközzel kell megprópálkoznod, hogy jószándékait hamis vágányra siklasd. Valahányszor az Ellenségre irányul az emberek figyelme, csatát vesztettünk. Azonban bőven akadnak olyan módok, amelyekkel megakadá