A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)
1988-02-01 / 2. szám
81 meg életében. Több halála után is. De talán egyetlen tanulmánya sem vált annyira híressé, mint az Ich und Du (Én és Tej, mely a zsidó kul- túrvilágon túl is befolyást gyakorolt filozófusokra és teológusokra egyaránt. ***** Buber 38 éves, amikor 1916-ban megfogamzik elméjében az Ich und Du alapgondolata. Három év múlva megírja e könyv első változatát, majd 1922-ben a végső kéziratot. A könyv 1923-ban jelenik meg. 1937-ben Ronald Gregor Smith angolra fordítja Buber könyvét, és az I and Thou címet adja neki. A cím nem szerencsés, mert a mai angol nyelvben a Thou régiesen hangzik; és nem hordozza a bensőség- nek a mellékzöngéjét, melyet a Du magában foglal. 1957-ben megjelenik a könyv átdolgozott kiadása, 1970-ben pedig, 5 évvel Buber halála után, Walter Kaufmann, az amerikai Princeton Egyetem filozófiai professzora fordítja újra angolra Buber könyvét tudományos alapossággal, figyelembe véve Buber megjegyzéseit az 1957-es angol fordításhoz. A könyv alapgondolata egyszerű: az ember kettős világban él, melyet az „én-te" és az „én-az" szópárokkal jelölhetünk. Az utóbbit — talán kissé pontatlanul — az objektív adottságok világának, az előbbit a személyi viszony világának nevezhetjük. Az elsőt a személyes hívás, szembesülés, elkötelezettség, párbeszéd jellemzi, a másodikat egy józan, objektív szemlélet, bizonyos „távolság" és „elszakadás", mely által a személy a dolgokat mintegy kívülről látja. Az előbb említett szópárok nem dolgokat jelölnek, hanem magatartásokat. Éppen ezért az „én-az" szópárral jelölt alapmagatartás nem szükségszerűen változik meg, ha az „az" helyébe az „Ő"-t helyettesítjük. Más szóval személyekhez is viszonyulhatunk úgy, mint „dolgokhoz", és fordítva, ,,dolgokhoz'' is lehet személyes viszonyulásunk. Például egy zeneművész, mikor zenét komponál, viszonyulhat művéhez úgy, hogy azt az ,,én-te" szópárral jelölhetjük, de a zenekritikus, aki egy zeneművet bírál, legtöbbször az „én-az" magatartással viszonyul a zeneműhöz. Az alapvető szópárok pusztán létmódozatokat jelölnek, nem pedig létvalóságot. Mégis az „én-te" létmódban fejeződik ki az emberi személy lényege (Wesen). Ezzel ellentétben az „én-az" létviszonyban sohasem fejeződik ki az emberi személy teljes lényege. A személy valamit érezhet, felfoghat, tapasztalhat, valamit akarhat, gondolhat, de ez önmagában mind az „én-az” viszony területére tartozik. Amikor valaki hitelesen kimondja a „te"-t, az „én-te" viszonyban, semmit sem birtokol, hanem személyes viszonyt teremt.
