A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1988-11-01 / 11. szám

498

,,Ugye, fáradtak? Úgy sajnálom magukat. Ez az Úr keresztje. Tégy jót, és a végén üldöznek. Mondják velem: Deogratias. Eza szentség útja. Ez Krisztus reális követése. Erős étel, de úgy nő tőle a lélek. Használják jól ki az alkalmat az önmegszentelődésre. Legyenek nagyon vidámak, énekeljenek!"

Az énekszót annyira szerető páter nemegyszer maga is ehhez a módszerhez folyamodott.

„Minap, hogy a műtőn feküdtem, és már meguntam, egy óráig tartott, és már igen fájt, elkezdtem énekelni. Nevettek rajtam, de használt. A jó énektől fut az ördög, mint a kutya a trombitától."

A szenvedés vidám lelkülettel való elviselésének gyakorlására számtalan alkalom adódik az életben.

„A szentségre való törekvésünkben okvetlenül rá kell szánnunk magunkat elsősorban arra, hogy szeretetből az Úr iránt akarunk szenvedni, s ha jő valami kellemetlenség, megaláztatás, kritika, kísértés,

rosszullét, hidegség, betegség, szárazság, unottság, kedvetlenség, akár Istentől, akár embertől, akár ördögtől, akár magunktól, akár az időjárástól, akár az ún. sorstól, akkor rögtön mosolyogjunk és szívből mondjuk: Deo gratias! Köszönöm! Mert hiszen a legjobb adományt, a legszebb gyöngyöt kaptuk az Úrtól életszentségünk megvalósítására."

Imádkozzunk a szenvedés idején.

„Egyesülj az Úr Jézussal — mondja P. Bíró —, és ajánld fel neki szenvedésed, mert akkor igazán vele együtt megváltod magad és az embereket."

Aki Jézusnak igazi követője, annak nem lehet különb dolga, mint Neki volt. S a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok szellemében P. Bíró egy jelmondatba foglalja az Urat mindenhova hűségesen követni akaró lélek szeretetét: „Szégyellném magam, ha jobb sorsom lenne, mint az én egyetlen Mesteremnek, Jézusom Szívének volt!"

P. Bíró szenvedéseinek egyik forrása éppen az volt, hogy sok tekintetben megelőzte korát. Csak kevesen értették meg, mert messze kimagaslott a szürke hétköznapiságból. Nagy lélek volt. A nagy telkeknek pedig sokszor az a sorsuk, hogy magányosan, értetlenül