A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1988-09-01 / 9. szám

Kiss Ulrich

ZARÁNDOKLATOK

CHARTRES: A BÚZAMEZŐK ENEKE

A csűrökben fáradtan zuhantunk a kiterített szalmára. Az egész napi gyaloglás és a zuhogó eső kimerítette a zarándokokat. Szombat este volt, 1968. május 4-e. Az álom pillanatok alatt ólomként nehezedett a szemhéjakra, elűzve minden gondolatot. A pajtában elszállásolt fiatalok gondolatait nem a vietnami háború, nem a prágai tavasz, vagy az épp egy hónapja meggyilkolt Martin Luther King emléke kötötte le, hanem egyetlen kérdés: KI JÉZUS? Ez volt a zarándoklat mottója.

erre keresett választ többezer egyetemista, akik Európa minden országából Párizsba sereglettek, hogy kora hajnalban meginduljanak a hagyományos chartres-i diákzarándoklatra. Mi, leuveniek, a G 66-os rajba tartoztunk, a Türkiz Káptalanba.

Ki volt nekem Jézus? Már túljutottam a kamasz kori kételyeken, Krisztust és a róla szóló tanítást elmém befogadta, de ez mindennapi életemre nem volt kihatással. Egy hónappal ez előtt a zarándoklat előtt a Katolikus Egyetemi Mozgalom, a Pax Romana X. Kongresszusán Rómában találkoztam igazán Jézussal, első áldozásom után először. Amikor római kalauzunk, a tudós bencés professzor, Békés Gél lért a katakomba félhomályában celebrálta a szentmisét, átéltem az első keresztények közösségét velünk, a huszadik század gyermekeivel. Az eucharisztia hirtelen értelmet nyert számomra. Krisztus értem is feláldozta magát — ezt most már tudtam, de még nem éreztem.

A chartres-i zarándoklatunknak azon az estéjén, az estampes-i kastély parkjában a szabadtéri misén, a fiatalok áhítatában, a közös imában, a fáklyák — még inkább az örömtől tüzelő arcok — fényében éltem meg először, mit jelent: Krisztus teste a Közösség, melybe én is beletartozom. A múlt közössége után megéltem a jövőét.

Másnap reggel korán keltünk. A mosdó víz jéghideg volt, de a tejeskávé, melyet a helyi parasztok különböző színű és formájú, de egyformán csorba csuprokban, bögrékben kínáltak nekünk, gőzölgött