A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1988-09-01 / 9. szám

400

„Ön sem hallgat úgy rám — írja —, mint kellene. Ha hallgatott volna, már régen szent lehetne. Épp az kell az életszentséghez, hogy meg ne értsenek. Sorra így szenvedtek a szentek. Rám is hivatkozik. Hát bizony engem sem értenek meg a mai napig. Segített az Úr, mert három és fél évig csendben megvoltam. Átestem mindenen. — Miért ne tehetné meg ön is? Van kereszt az asztalán, van rózsafüzére! Hát imádkozzék. Azt mondja, hogy nem tud. Miért ne tudna,

ha megtagadja magát? Hja, ha nem tagadnám meg magam, rég nem volnék sem pap, sem jezsuita. S az Úr Jézus sem lenne az, aki, ha nem tagadta volna meg magát. Lám, rajtakaphatjuk magunkat lépten- nyomon, hogy

A Collegium Aloysianum, a Bölcseleti Főiskola Szegeden nem a reális, nem a történelmi, egész Krisztust követjük. Aki önmegtagadással követi Öt, az bőséges kegyelmet kap. Aki eljátssza, az jajgat. Most is mi mindent terveztem szeptember második felére. Jézus súlyos arcekcémát adott, s a szobát kell őriznem. Felborult minden terv, lesz belőle kár is. Jajgassak? Deo gratias. Hallgatok. — Hihetetlen, hogy undorodom ettől a Pesttől. Az Úr is undorodott Jeruzsálemtől. Odament, ott volt. Hát én miért nem?" (1928)

„Nagyon boldog lesz az — állapítja meg P. Bíró —, aki mikor hallgatja az elöljáró szavát, tudja, hogy mit csináljon, és meg is teszi minden további nélkül. Csak az az erős tudat legyen meg benne, hogy mindezt Isten kedvéért teszi és azért, mert Istent szereti. Ez nagy bölcsesség."

„Az alattvalónak az a jó és vigasztaló, hogy nincs felelőssége, csak az, hogy szívesen és örömmel engedelmeskedett-e. Az elöljárónak minden rendelkezéséről számot kell majd adnia."

Pedig P. Bírónak kijutott az elöljáróságból is. Előbb Budapesten volt három évig házfőnök, majd 1926-ban szegedi rektorrá nevezték ki, 1927 novemberében pedig a magyar rendtartomány főnökévé.

A magyar rendtartomány 1909-ben vált ki az osztrák—magyar provinciából s lett önállóvá. Alig volt idő a megerősödésre, kitört a