A Szív, 1988 (74. évfolyam, 1-12. szám)

1988-05-01 / 5. szám

219

Pillanatig tartó csend, utána hirtelen Kokihoz fordulok:

— Koki, láttál már bogáncson rózsát teremni?

— Pista, ez marhaság.

— Talán nem is egészen az — pillantottam Rózsika festett körmére és hajára.

Nyomban elértette a megjegyzésemet. Eszes lány. Kissé elpirult:

— És rózsán bogáncsot? — vágott vissza a szemem közé

nézve.

— Ha bogáncsot terem a szár, akkor a tő is bogáncs — feleltem.

— És ha mégis van rajta rózsa?

— Azt csak úgy odaaggatták. Esetleg . . . pingálták — tettem hozzá kis szünet után.

— Ez bóknak bogáncs. Rózsája nincs?

— Mondtam már, hogy bogáncs csak bogáncsot terem.

Kis szünet következett. Koki irtóan élvezte a mi nyelvelésünket. A világért bele nem szólt volna. Sajnálta, hogy elakadt a beszélgetésünk. Lendíteni akart rajta:

— De azért a bogáncson is lehet segíteni. Nem kell annak mindig olyan ócska, bogáncs virágot teremni. Meg is lehet azt nemesíteni.

— Már amelyiket lehet! — felelte Rózsika élesen.

— A nemesség egyszerűség — adtam vissza a lapot. — Saját díszítés. Eredeti, nem átkopírozott.

— De hát ha jól áll neki — szólt közbe békítőén Koki.

— Csak az áll jól, ami a mienk.

— Például a hitünk . . .

Ez telitalálat volt, de nem mutattam, hanem visszavágtam:

— Például a hitetlenségünk. ..

Koki most váratlanul felkapta a fejét, a bejárat felé nézett. Követtem a tekintetét. Középkorú, megnyerő külsejű, kissé kopaszodó férfi állt a bejáratnál, és tétován nézett körül. Nyilván ebédelni szeretett volna, és helyet keresett.

— Né, a káplán atya! — szólt Koki élénken. — Nem talál helyet; majd idehívom.

Ravaszul Rózsikéra hunyorított, és máris felállt.